W. G. Sebald német
1944. május 18. (Wertach, Németország) – 2001. december 14. (Norfolk, Nagy-Britania)
Tudástár · 7 kapcsolódó alkotó
Teljes név | Winfried Georg "Max" Sebald |
---|---|
Katalógusnév | Sebald, W. G. |
Nem | férfi |
Képek 1
Könyvei 15
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Időmérték Magvető · Vintage Classics Vintage · Vintage Voyages Vintage angol
Róla szóló könyvek 2
Népszerű idézetek
A Nocturamában lakozó állatokról máskülönben csak annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy sokuknak föltűnően nagy volt a szemük, s merőn fürkésző a tekintetük, amiként az bizonyos festőkön és filozófusokon is megfigyelhető, puszta szemlélődéssel és puszta gondolkodással próbálnak áthatolni a sötétségen, ami körülvesz bennünket.
6. oldal (Európa, 2007)
Szürkén iránytalan volt minden, nem volt fent
és lent, a természet a megsemmisülés
folyamatában állt, a tiszta demencia
állapotában. […]
51. oldal
…csalhatatlan emlékezete van, de valahogy nincs meg neki hozzá az emlékezés képessége.
112. oldal
A melegebb hónapokban nemegyszer megesik, hogy egyik-másik éjjeli pille a házam mögött lévő tenyérnyi kertből betéved hozzám. Ha azután kora reggel fölkelek, látom, hogy csöndesen ott ülnek valahol a falon. Tudják, azt hiszem, mondta Austerlitz, hogy eltévedtek, mert ha az ember nagy óvatosan ki nem engedi őket, mozdulatlanok maradnak, míg ki nem száll belőlük az utolsó lehelet, sőt, aprócska, halálgörcsbe merevedett karmukkal kapaszkodva életük vége után is ott ragadnak szerencsétlenségük színhelyén,míg egy légáram le nem fejti és egy poros sarokba nem fújja őket. Néhanapján, amikor egy ilyen szobámban elpusztult pillét látok, megkérdem magamtól, vajon miféle félelmet vagy fájdalmat érezhetett eltévedéskor.
104. oldal
Fehér sarló, úgy
hajlik a sötétben a part,
fűvel benőtt dűnék
tartanak a sziget belseje felé,
egészen fel egy árnyékplatóig
a hófénnyel foszforeszkáló
hegyek alatt.
52. oldal
Sosem éreztem magam valamely osztályhoz, valamely foglalkozáshoz vagy valamely valláshoz tartozónak. Művészek és értelmiségiek körében ugyanolyan rosszul éreztem magam, mint a polgári életben, és hogy valamilyen személyes barátságot kössek, arra már réges-rég nem tudtam rászánni magam. Alighogy megismerkedtem valakivel, máris azt gondoltam, hogy bántóan közel kerültem hozzá, alighogy felém fordult valaki, hátrálni kezdtem. Egyébként is végül már csak bizonyos, már-már végletekig vitt udvariassági formulák révén érintkeztem az emberekkel, ám ezek, ahogy azt ma már tudom, mondta Austerlitz, nem annyira az adott személynek szóltak, hanem inkább abban segítettek, hogy elzárkózzam a beismerés elől, hogy amióta csak az eszemet tudom, mindig valamiféle elháríthatatlan kétségbeesés talaján álltam.
137. oldal
Ez infirmitas, az idő
törése napról napra
és óráról órára,
a bolygók rozsdája
és tüze és sója,
a sötétség nappal
még a fények az égen.
59. oldal
Rossz
képzelgések egy sötét
kamrában, számon tartott bűnök,
sőt könnyek és a halak
emlékezetében haldokló tűz,
Emma, amint elégeti
a menyasszonyi csokrot.
76. oldal