!

W. G. Sebald német

1944. május 18. (Wertach, Németország) – 2001. december 14. (Norfolk, Nagy-Britania)

Tudástár · 7 kapcsolódó alkotó

Teljes névWinfried Georg "Max" Sebald
Nemférfi

Képek 1

Könyvei 15

W. G. Sebald: Austerlitz
W. G. Sebald: Kivándoroltak
W. G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi
W. G. Sebald: Szédület. Érzés.
W. G. Sebald: Természet után
W. G. Sebald: Légi háború és irodalom
W. G. Sebald: The Rings of Saturn
W. G. Sebald: Austerlitz (angol)
W. G. Sebald: Austerlitz (német)
W. G. Sebald: The Emigrants

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Időmérték Magvető · Vintage Classics Vintage · Vintage Voyages Vintage angol

Róla szóló könyvek 2

Krusovszky Dénes: Hemingway szalvétája
J. M. Coetzee: Fogaskerekek

Népszerű idézetek

Archibald_Tatum>!

A Nocturamában lakozó állatokról máskülönben csak annyi maradt meg az emlékezetemben, hogy sokuknak föltűnően nagy volt a szemük, s merőn fürkésző a tekintetük, amiként az bizonyos festőkön és filozófusokon is megfigyelhető, puszta szemlélődéssel és puszta gondolkodással próbálnak áthatolni a sötétségen, ami körülvesz bennünket.

6. oldal (Európa, 2007)

14 hozzászólás
giggs85>!

Egy kínai tücsökkalitkában tartottuk egy ideig a boldogságot bezárva.

egy_ember>!

…csalhatatlan emlékezete van, de valahogy nincs meg neki hozzá az emlékezés képessége.

112. oldal

1 hozzászólás
Azazello>!

A melegebb hónapokban nemegyszer megesik, hogy egyik-másik éjjeli pille a házam mögött lévő tenyérnyi kertből betéved hozzám. Ha azután kora reggel fölkelek, látom, hogy csöndesen ott ülnek valahol a falon. Tudják, azt hiszem, mondta Austerlitz, hogy eltévedtek, mert ha az ember nagy óvatosan ki nem engedi őket, mozdulatlanok maradnak, míg ki nem száll belőlük az utolsó lehelet, sőt, aprócska, halálgörcsbe merevedett karmukkal kapaszkodva életük vége után is ott ragadnak szerencsétlenségük színhelyén,míg egy légáram le nem fejti és egy poros sarokba nem fújja őket. Néhanapján, amikor egy ilyen szobámban elpusztult pillét látok, megkérdem magamtól, vajon miféle félelmet vagy fájdalmat érezhetett eltévedéskor.

104. oldal

n P>!

Sosem éreztem magam valamely osztályhoz, valamely foglalkozáshoz vagy valamely valláshoz tartozónak. Művészek és értelmiségiek körében ugyanolyan rosszul éreztem magam, mint a polgári életben, és hogy valamilyen személyes barátságot kössek, arra már réges-rég nem tudtam rászánni magam. Alighogy megismerkedtem valakivel, máris azt gondoltam, hogy bántóan közel kerültem hozzá, alighogy felém fordult valaki, hátrálni kezdtem. Egyébként is végül már csak bizonyos, már-már végletekig vitt udvariassági formulák révén érintkeztem az emberekkel, ám ezek, ahogy azt ma már tudom, mondta Austerlitz, nem annyira az adott személynek szóltak, hanem inkább abban segítettek, hogy elzárkózzam a beismerés elől, hogy amióta csak az eszemet tudom, mindig valamiféle elháríthatatlan kétségbeesés talaján álltam.

137. oldal

1 hozzászólás
Archibald_Tatum>!

Az iskolai élet többé-kevésbé magától működött, inkább a Stower-Grange-ben tevékenykedő pedagógusok dacára, semmint nekik köszönhetően. Nem valamely ethosz határozta meg, lett légyen bármilyen is, hanem a sok-sok tanulónemzedékre visszanyúló hagyományok és szokások, melyek közül nem egy már szinte keleties vonásokat öltött. A legkülönösebb formákban burjánzott a nagyszabású zsarnokság és a kicsinyes despotizmus, a szolgálat kikényszerítése, az elnyomás, a függőség kialakítása, a kivételezés és a pikkelés, a hőskultusz, az osztracizmus, a büntetés és a kegyelmezés, aminek segítségével a növendékek, minden felügyelet nélkül, önmagukat, sőt mondhatni az egész intézetet, a tanárokat is beleértve, kormányozták. Még akkor is, amikor Penrith-Smith, aki figyelemre méltóan jóindulatú volt, valamilyen ügy miatt, amit tudomására hoztak, kénytelen volt egyikőnket igazgatói szobájában elnáspángolni, könnyen az a benyomása támadhatott az embernek, mintha az áldozat a büntetés végrehajtójára csak ideiglenesen ruházná át a voltaképpen őt, a büntetésre jelentkezőt megillető előjogot.

66. oldal (Európa, 2007)

1 hozzászólás
Archibald_Tatum>!

A nyelv egész felépítése, az egyes részek szintaktikai kapcsolódása, a központozás, a ragozás és végül még a megszokott dolgok neve is, minden áthatolhatatlan ködbe burkolózott. Amit én magam írtam a múltban, szintén nem értettem már, sőt kiváltképp azt nem. Folyton csak azt gondoltam: egy ilyen mondat csak látszólag értelmes, valójában legfeljebb szükségmegoldás, tudatlanságunk valamiféle kinövése, amivel, akárcsak bizonyos tengeri növények vagy állatok a karjukkal, vaktában tapogatózunk a sötétben, ami körülvesz bennünket. Éppen az, ami egyébként a célirányos bölcsesség benyomását kelti, azaz amikor egy gondolatot bizonyos stilisztikai jártasság révén kifejezünk, nem tűnt már a szememben másnak, mint holmi teljesen önhatalmú vagy őrült vállalkozásnak.

135. oldal (Európa, 2007)

3 hozzászólás
n P>!

Végezetül az ember számára sosem marad más, mint hogy összefoglalja azt, amiről semmit sem tud, a nevetséges mondattal, hogy „ide-oda hullámzott a csata”, vagy valamilyen hasonlóan bizonytalan és semmitmondó kijelentéssel. Még azok is közülünk, akik úgy hiszik, hogy a legapróbb mozzanatra is ügyelnek, valamennyien csak kulisszákat használunk, melyeket mások már számtalanszor tologattak ide-oda a színpadon. Igyekszünk a valóságot visszaadni, de minél görcsösebben igyekszünk, annál jobban elibénk tolakszik az, ami mindig is látható volt a történelmi teátrumban: az elesett dobos, a gyalogos katona, aki épp leszúrja a másikat, egy ló megtört tekintete, a sebezhető császár, tábornokaitól körülvéve, a megmerevedett küzdelem közepette. Amikor a történelemmel foglalkozunk, fogalmazta meg tézisét Hilary, mindig előre gyártott, fejünkbe vésődő képekkel foglalkozunk, folyton csak rájuk meredünk, miközben az igazság máshol, szem még nem látta távolban van.

80. oldal

Futóhomok>!

[…] mily keveset tudunk megragadni, mi minden s mily sok megy feledésbe folyton, minden kioltott élettel, hogy a világ úgyszólván magától kiürül, ha a történeteket, melyek a helyek és tárgyak sokaságához tapadnak, amelyek önmaguk nem rendelkeznek az emlékezés képességével, senki sem hallja meg, jegyzi fel vagy meséli tovább.

28. oldal

n P>!

A kis, propelleres repülőgép, amely Amszterdam és Norwich között közlekedik, először a Nap irányába száll, mielőtt nyugatnak fordulna. […] Láttam, amint a repülőgépünk árnya odalent sövényeken és kerítéseken, jegenyesorokon és csatornákon fut át sietve. […]
De sehol egy embert nem lehetett látni. Mindegy, hogy Új-Foundland fölött repülünk, avagy az est leszálltakor a Bostonból Philadelphiáig érő, vibráló fények fölött, Arábia gyöngyházként fénylő sivatagjai fölött, a Ruhr-vidék avagy a frankfurti térség fölött, mindig olyan, mintha nem volnának emberek, mintha csak az volna, amit létrehoztak, vagy amiben rejtőznek. Látni a lakhelyeiket meg az utakat, amelyek összekötik őket, látni a füstöt, ami felszáll hajlékaikból és gyáraikból, látni a járműveket, amelyekben ülnek, az embereket azonban nem látni. És mégis mindenütt jelen vannak a Föld színén, folyton csak tovább- és továbbterjeszkednek, magasba törő tornyok sejtjei között mozognak, egyre nagyobb mértékben befogva az egyes ember képzelőerejét messze meghaladó bonyolultságú hálózatokba, ahogy egykoron, Dél-Afrika gyémántbányáiban kötélzetek és csörlők közé, vagy ahogy ma a tőzsdék és az ügynökségek irodacsarnokaiban a földgolyót szakadatlanul elárasztó információ áradatában.
Ha ilyen magasból szemléljük magunkat, rettenetes, milyen keveset tudunk magunkról, éltünk céljáról és a végünkről, gondoltam magamban, miközben magunk mögött hagytuk a partvidéket és kirepültünk a zselézöld tenger fölé.

110. oldal

W. G. Sebald: A Szaturnusz gyűrűi Angliai zarándokút