!

Vu Cseng-en kínai

Wu Ch'êng-ên

1500 körül (Sanjang, Kína) – 1582 körül

Teljes név吳承恩
NemFérfi
Wikipédiahttps://hu.wikipedia.org/wiki/Vu_Cseng-en
Életrajz

Könyvei 2

Vu Cseng-en: Nyugati utazás, avagy a majomkirály története
Vu Cseng-en – Tokaji Zsolt: A majomkirály története
Wu Ch'êng-ên: Monkey

Népszerű idézetek

>!
sztinus P

Ha kicsiny korodtól, amíg megöregszel – magyarázta a majom nagy fensőbbséggel –, mennél az úton, majd újjászületvén megint öreg lennél, és ezt még megtennéd ezerszer, akkor is nehéz volna ám neked! De ha tiszta szívvel vagy, igaz szándékkal, megismered természeted legmélyét, akkor már meg is érkeztél.

338. oldal, 1. kötet

>!
Fatma 

– De hát az nehéz! Igen nehéz! – szontyolodott el Szun Vu-kung.
– Nincs a világon semmi nehéz, csak legyen az ember merész – biztatta mestere.

35. oldal, I. kötet

>!
Timár_Krisztina ISMP

Alig mentek lefelé pár mérföldet, hát látták, hogy ott a majom csakugyan a kövek közé zárva, nyújtogatja ám a fejét, hadonászik a kezével, s egyre hajtogatja:
– Mesterem, atyám, miért csak most jöttél? No de azért jókor jöttél! Ments ki engem innen, bizony elkísérlek a nyugati földre, megvédlek utadon!
Hegyes volt az álla, horpadt az orcája, aranyfényt sugárzott tüzes szeme párja. Moha nőtt már fején, folyondár a fülén, zöld fű sarjadzott ki ritkás haja helyén. Sár szeme gödrében, orrát iszap tömte, úgy vergődött ottan kínoktól gyötörve. A két szeme forgott, fürge nyelve pergett, de teste, tagjai bénultan hevertek. Ő volt az, a vén Szun. Letelt ötszáz éve, s most, íme, eljött a szabadító érte.

200. oldal, I. kötet

Kapcsolódó szócikkek: Szun Vu-kung
>!
Amethyst

Látta Szun Vu-Kung ellenfele gonosz álnokságát, s menten varázslatot tett, kirántotta egy marék szőrszálát, a szájába kapta, fogaival elmorzsolta, aztán kiköpte a levegőbe, nagyot kiáltva:
– Változz át! – s lám, a marék szőrszál két- vagy háromszáz kismajommá változott, amelyek azonmód körbefogták a démonkirályt.

52. oldal

>!
Amethyst

Valamikor réges-régen – már amennyire hatszáz emberöltő réginek számít – , na meg persze messzi-messzi – már amennyire túl a tengereken, túl az óceánokon bármi messze lehet – , volt egy ország.

(első mondat)

>!
Timár_Krisztina ISMP

…míg egyszer csak a Kilencfejű Sógor bukfencet vetett, s azon módon igazi alakjára változott. Hatalmas, kerek lett a teste, tízlábnyinál is vastagabb, selymes tollak fedték, két lába hegyes lett, akár a horog, kilenc feje erre-arra csapkodott szörnyű fogaival. Szárnyat bontott a szörnyű démon, s felröppent a levegőbe, úgy támadott rájuk rettentő sivítással.
– Amióta ember vagyok, bátyám – kiáltott fel a disznó elkeseredetten –, ilyen ocsmány jószágot még nem láttam! Hol teremhetett ez? Madár vagy négylábú?
– Hát ilyen nincs is! – állapította meg a majom fejét rázogatva.

II. kötet, 139. oldal

>!
Demčik_Norbi

Különös, hogy az említett klasszikus regények keletkezésének századaiban a kínai regényírók egyáltalán nem gondoltak a maguk és műveik jövőjére. Nyilván eszük ágában sem volt forrásként szolgálni majd az utókornak, nem ezért dolgoztak hosszan és szorgalmasan terjedelmes műveiken, de úgy látszik, hogy még híresek sem akartak lenni. Ha gondoltak volna a jövőre, ha meg akarták volna örökíteni legalább a saját nevüket, ráírják a művekre. Utána meg nagy csinnadrattával hirdetik a dicsőségüket, verik a mellüket. Ha a mű jó, nem szégyen a szerényebb önreklám sem, így megy ez a világon mindenütt. A legtöbb korban Kínában sem volt ez másként, csupán a terjedelmesebb
szépprózai művek, az úgynevezett regények szerzőségével nem dicsekedtek az írók, nem verték munkáik hírét nagydobra. Például éppen akkoriban, amikor feltehetően a Nyugati utazás is megszületett, ezért bizonytalan kissé Vu Cseng-en szerzősége.
Ahogy csaknem mindegyik szerző, ő is igyekezett eltitkolni regényírói szenvedélyét. A késői császárkorban méltatlan erőfeszítésnek tekintették a regényírást, asszonyi, gyerekes fantáziálásnak. A kínaiak a legjobb esetben is megmosolyogták az efféle valótlan, hosszú történetek kitalálóit. Lejáratja vele magát az író – vallották. Írástudók devianciája. Ez volt a regény műfajának általános megítélése, a művelt előkelőségek, az értelmiség szigorú
véleménye. De azért ők is lelkesen olvasták a különféle regényeket, joggal feltételezhetjük, hogy a hosszú, fordulatos, kicsit véres és pikáns történetek – mint amilyen például az ezeknek az elvárásoknak is tökéletesen megfelelő Szép asszonyok egy gazdag házban – voltak a társasági beszélgetések legnépszerűbb témái. Azt mondják a sinológusok, hogy a császári udvar előkelőségei is imádták a kellemesen borzongató olvasmányokat, éjszakánként, titkos szobáikban pirosló fülekkel olvasták azokat a regényeket, amelyeket betiltottak.
Magas irodalomnak Kínában – úgynevezett hivatalos körökben – leginkább a történetírás számított. De az átlagos, egyszerű olvasó szemében mindenkor, mindenek előtt és fölött a költészet állt. Nincs ebben semmi szépelgés, előkelősködés, sznobizmus. A történetírás mindig is maga a pontosság, a rend, a józanság példája volt, mert sohasem látták be ők sem, hogy ez is fikció. A poézis pedig, ezt már sokkal könnyebb belátni, a gondolat és az
érzés nyelvi koronája: rászorul még a széppróza is, mert nem képes nélküle szárnyra kapni. Kell hozzá a költészet, a mágia. A kínaiak is tudták ezt mindenkor, talán ők tudták
legrégebben és legjobban. Ezért írtak minduntalan a regényeikbe is számos helyen versbetéteket, amellyel megemelték a prózai leírásokat.
Úgy látszik, hogy a késő császárkor (14–20. század) legjobb és legnépszerűbb kínai regényei nem szolgáltak íróiknak sem dicsőséggel, sem jómóddal. A dicsőség és a jómód az írástudók körül kizárólag a költőknek volt fenntartva. De a regényírókat legalább nem is kecsegtette ilyesmivel senki. Akkor vajon miért vonzotta a regényírás keserves robotja a többnyire amúgy is éhenkórász, bukott, csalódott írástudó hivatalnokokat? Csak nem a világteremtés vagy a regényben teremtett világ uralásának vágya? Nem ismerjük pontosan a választ. Vu Cseng-en (1500 körül–1582 körül) regényírói élete és munkássága
a legtöbbjük sorsát jól példázza.
Írástudó, azaz értelmiségi családban született egy északkelet-kínai városban, Sanjangban, közel a tengerparthoz. A felmenői magas rangú tisztviselők voltak, de apja már nem kapott hivatalt. Az öreg Vu egy selyemüzletet vezetett, úgy-ahogy. Makacsságból is ragaszkodott az értelmiségi életformához, éjjel-nappal olvasott, persze hogy nem ment valami jól az üzlet. Úgy járt, mint az Írástudók egyik hőse, azzal a különbséggel, hogy ő legalább nem került börtönbe. De hát akkor is micsoda deklasszálódás ez! A
műveletlen, lelketlen kereskedők, uzsorások alsó kasztjába süllyedni.
Az ez okból is hátrányos helyzetűnek mondható ifjabb Vu csak öreg fejjel tette le az alapfokú állami vizsgákat, de akkor is hiába. Nem talált magának elfogadható hivatalt,
nem fordult jobbra a család sorsa. Vu Cseng-en tehetős, jobb módú barátaira utalva tengette napjait, alkalmi versek, sírfeliratok írásából élt. Eközben írta meg a nagyregényt,
a Nyugati utazást. Ám ezt sem követte újjongás, tapsvihar, felemelkedés bőség, nem születtek az íróról máig mesélt, népszerű legendák. Miként alig-alig ismerjük a kor többi regényíróját, róla sem tudunk e néhány életrajzi adatnál többet. (Sári László)

>!
Amethyst

Már ekkor látni lehetett rajta, hogy ez egy csodás teremtmény, mert hát nem minden nap fordul elő, hogy egy szikla szülte kőtojásból majom bújjon elő.

6. oldal

>!
Amethyst

– Most ugyan még vigadunk – szipogta a majomkirály. – de egy icipicit bizony elszomorít, hogy mi lesz majd azután?

16. oldal