!

Virginia Sol

Könyvei 1

Virginia Sol: A belső vad

Kapcsolódó sorozatok: Fogság


Népszerű idézetek

>!
Virginia_Sol

Világos bőre érzékeny volt; télen-nyáron hosszú ruhákat kellett hordania. Késő délután volt már, mire elérte a bárt. Egy régi tömbház aljában állt, falai valamikor téglavörösek lehettek, most úgy festettek, mintha tűz próbálta volna felemészteni őket. A bejárat fölött kék neonfelirat pislákolt: „Bocs”– ez volt a neve, s hogy ez medvebocsot vagy bocsánatkérést jelentett-e, senki sem tudta igazán. Az emberek szórakozni vagy búfelejteni jártak ide. Ebbe az alkoholtól bűzlő mocsárba, mely az emberiség deformálódott egyedeinek nyújtott menedéket. És ez volt a moderáltabb verzió.

9. oldal

>!
Virginia_Sol

Társa csupán szárny nélküli barokk angyal volt hosszú, barna hajjal, ami úszott utána, ahogy kapkodta a lábát. Nem érhette utol a könnyed léptű tündért. Az alkony színeire festett tincsek mind messzebb kerültek tőle. Kezét előrenyújtva szaladt, hogy legalább megérinthesse őket, de minden igyekezete ellenére lemaradt. Végül megállt. Csüggedten leült a fűbe, és duzzogva karba tette a kezét.
A vörös hajú kislány visszament hozzá. Elállta a napot fölötte, és lenézett rá.
– Nem kéne ilyen könnyen feladnod – jegyezte meg csöndesen.
A duzzogó nem törődött a másik szavaival, elfordult tőle.
– Ne játszd ezt, nem érsz el vele semmit. – Csóválta a fejét, majd a törökülésben morgó kislány felé nyújtotta a kezét. – Gyere inkább, és máskor ne add fel.
A kis barokk angyal rögvest elfogadta a kinyújtott kezet, s azzal a lendülettel, amivel játszótársa felhúzni igyekezett őt, lerántotta maga mellé. Nevetésben tört ki, ahogy a lány elfeküdt mellette a fűben.
– Soha nem adom fel! – vigyorgott rá kirívóan. Fölpattant, s egy öreg bükk felé vette az irányt.

47. oldal, 2. fejezet - Tizenöt évvel korábban

>!
Virginia_Sol

Egy üveg sörrel a kezében várakozott a sötétség és a vörös fények kereszttűzében. Kényelmesen könyökölve a pulton, szüntelenül a galériára meredt. Tekintetét olykor a kijárat is odavonzotta, amikor hangos hahotától görnyedezve beesett egy-egy törzsvendég, ezek már érkezésükkor olyanok voltak, mint más távozáskor.
Így napközben kevesebben voltak ugyan a Bocsban, de még mindig elegen ahhoz, hogy egy delíriumos megjegyzés szikrát kapjon és verekedésbe torkolljon.
Hans unottan emelte fel az üveget a pultról, hogy áthúzódjon a bár nyugodtabb részébe. A sarokba dőlt, onnan figyelte a köpcöst és a szálfát, amint a hiányos öltözékű, testes nőkkel lökdösődnek. Valahol még örült is a perpatvarnak, az ilyen esetekre mindig megjelenik a tulaj, akire éppenséggel várt.
Nem telt el sok idő, Mihály bá’ a harcsabajuszával valóban felbukkant két nagydarab fickóval a nyomában. A feje fölött sötéten izzó lámpa csupán körvonalazta ottlétét, így az öreg elsőre nem ismerte fel Hanst, amikor nehézkesen elsietett mellette.
Az öltönyösök rögvest intézkedtek. Úgy penderítették ki egymás után a két káromkodó, hadonászó nőszemélyt, mintha csak megtömött szemeteszsákokat dobtak volna ki. Mint kiderült Mihály bá’ szavaiból, egyre gyakrabban betévedő prostituáltak voltak; rövid ottlétük miatt is elnézést kért a vendégektől.
– Mihály uram! – szólt határozottan Hans, amikor elbicegett mellette a férfi.
Az öreg érdeklődve fordult vissza a sarokban ülőhöz, majd arcára kiült a felismerés, mihelyst némi fényt kaptak Johann vonásai.
– Ne itt, gyere fel, fiam.
Hans szó nélkül követte az öreget és gorilláit.

215. oldal, 8. fejezet - Tizenhárom évvel korábban

>!
Virginia_Sol

Ez a férfi egyszerűen egy volt a verssel, a szavakkal, megtöltötte őket, s velük együtt Nancy szívét is.
– „Zúgj, folyó, a völgyön át / A tenger felé, / Súgd hullámid dallamát / Húrjaim közé. / (…) Boldog, ki magányban él / Gyűlölet nekűl, / Hű baráttal szót cserél, / S mind annak örűl, / Mit a tömeg sohse lát, / Mi hivatlanúl / Keblünk utvesztőin át / Éjenként kigyúl.”
– Gyönyörűen írt.
Wolf becsukta a kötetet. Szelíden a lányra mosolygott, s bólintott. A már alig pislákoló fények körbeölelték Nancyt, hajának barna árnyalatát arannyal szegték, mintha egy gobelinben ülne. Bájos teremtés volt, és annak ellenére, hogy vehemens, nagyon is kedves tudott lenni azokkal, akikkel akart. Wolf még nézte őt egy darabig, majd a lány háta mögött kattogó órára villant a tekintete, fél hét felé nyújtózkodott már a mutatója. Szerette ugyan a lány társaságát, mégsem érezte bajosnak elválásukat. Ám mielőtt még kijelenthette volna az aznapi plusz irodalomóra végét, Nancy elkalandozva az ablakon túl, halkan és kissé esetlenül kezdett bele egy versbe.
– „…s ha nem volt még halálos szerelem, / azt akarom, ez halálos legyen, / értelmes kín: mert nincs értelme annak, / ha embernek üres kínjai vannak, / s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat, / én meg fogom majd ölni magamat, / nemhogy szerelmem vagy bosszúm mutassam, / de jobban fájna elsorvadni lassan, / s árnyék leszek, melytől szorongva félsz, / bíró, kitől büntetést nem remélsz: / Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!”

246. oldal, 10. fejezet - Hat évvel korábban