Vaszil Bikov belarusz

Tudom már, hogy a múlttól nem lehet megszabadulni, a múltat nem lehet pálinkába fojtani, elfelejteni. Örökre belevésődik a szívbe, mert a múlt – én vagyok.

10. oldal

– Hogyhogy nem iszol? Akkor te nem is vagy frontharcos. Vasutas vagy!

36. oldal

– Az embernek önmaga a legnagyobb zsarnoka.
– Igen, ha van lelkiismerete.

54. oldal

De vajon azok, akik bármi áron élni akarnak, megérdemelnek-e akár egyetlen, értük feláldozott életet is? Jézus Krisztustól kezdve hány emberéletet tettek le az emberiség áldozati oltárára, és ugyan mennyivel lett jobb ettől az emberiség? Akárcsak évezredekkel ezelőtt, ma is elsősorban magára gondol az ember, és ha valaki a legnemesebb szándékkal eltelve törekszik az igazságosságra, legalábbis különcnek tartják, ha nem bolondos álmodozónak.

175. oldal

Ami a megfélemlítést illeti, a háború maga is épp elég félelmetes – mégsem lanyhul a harc. A kivégzettek helyére mások lépnek. Bátrak mindig akadnak.

176. oldal

Oldalt, a fenyők koronái fölött, lágyan úszott az égen a sovány holdsarló, nem világított, csak bágyadtan fénylett a hidegen hunyorgó csillagok között. De legalább nincsenek annyira egyedül ebben az éjszakában. Mintha egy tapintatos lény kísérné őket útjukon.

5. oldal

A háború bámulatosan közömbös az emberek sorsa iránt, és egyáltalán nem érdemeik szerint rendelkezik az életükkel!

38. oldal, Második fejezet

Az ember nem tudhat meg semmit a jövőjéből, és előfordul, hogy olyasminek örül, ami hamarosan bánatának okozója lesz, vagy keservesen sír olyasmiért, amin később legfeljebb mosolyog.

146. oldal

Az ellenség pusztulása révén életben maradni: úgy látszik más kiút nincs a háborúban.
De mi van akkor, amikor az ember már ölni sem képes?

164. oldal, Tizedik fejezet

Minden létezésnek, így az ember létezésének is egyetlen valóságos értéke: az élet. Majd egyszer, a tökéletes társadalomban ez lesz az abszolút kategória, mindennek a mértékegysége és értékmérője

72-73. oldal