Vásáry István magyar

A hiungnuk nomád életmódját először a kínai történetírás atyja, Szema Kien írta le a Si ki „Történeti feljegyzések” 110. fejezetében. Ez a jellemzés olyan találó és kifejező, hogy hosszú időn keresztül a nomádok általános jellemzését innen merítették a kínai történetírók. Érdemes nekünk is beletekintenünk:

„Az északi barbárok területén éltek, s egyik helyről a másikra vándoroltak állataikat legeltetvén. Főleg lovat, tehenet és juhot tartanak, de olyan ritka állataik is vannak, mint a teve, szamár, öszvér és a vadló, … Állandóan továbbvonulnak vizet és legelőt keresvén, nincsenek fallal körülvett városaik vagy állandó lakóhelyük, és semmilyen földműves tevékenységgel nem foglalkoznak. Földjeik azonban területekre vannak felosztva, s ezek különböző vezetőik ellenőrzése alatt állanak. Nincs írásuk, ígéreteik és egyezségeik is csak szóbeliek. Kiskorukban juhon tanulnak lovagolni, s íjjal és nyíllal madárra és patkányra lőni. Mikor már kissé nagyobbak, rókára és nyúlra vadásznak, melyeket ételnek fogyasztanak el. Így minden fiatal ember tudja az íjat használni, és háború esetén fegyveres lovasként szolgálatba állni. Szokásuk, hogy békeidőben nyájaikat legeltetik, és vadászattal tartják fenn magukat, míg válságos időben fegyvert ragadnak, és fosztogató-rabló harcokra indulnak. Úgy látszik, hogy ez veleszületett természetük. Hosszú távú fegyvernek az íjat és a nyilat használják, közelharcra a kardot és a dárdát.”

A türkök neve, mint oly sok belső-ázsiai nomád népé, először a kínai forrásokban bukkan fel. Eredetükről és szokásaikról a Csou su, és kevésbé részletesen a Szuj su dinasztikus évkönyvekben olvashatunk. A Csou su két eredetlegendát is közöl. Rendkívül érdekesek ezek a beszámolók, hiszen korabeli türk adatközlőktől származnak, és részletes bepillantást engednek egy belső-ázsiai nép eredetmítoszába. Az egyik változat szerint a türkök a hiungnuk egy törzse volt, családi nevük az Asina. Miután egy szomszédos ország legyőzte őket, mindnyájan elpusztultak, csak egy tízéves fiú maradt életben, akit megszántak a katonák és a mocsárba dobták. Egy nőstényfarkas találja meg a gyermeket, hússal eteti, felneveli, majd teherbe esik tőle. Mikor a győztes szomszéd ország királya megtudja, hogy a gyermek él, érte küld, megöleti, de a nőstényfarkas továbbmenekül a hegyekbe, Kaocsangtól (Turfán) északra egy barlangba vonul, melyen belül egy több {64} száz mérföldnyi zöld mező van. Itt telepszik le a nőstényfarkas és tíz gyermeket szül. Ezek a környező országokból feleséget hoznak s gyermekeket nemzenek. A gyermekeknek nevet adnak, egyikük neve Asina lesz. Sokasodnak, majd mikor már több száz családra szaporodnak, kijönnek a barlangból és a zsuanzsuanokhoz csatlakoznak. Ez időben a Kin-san (Altaj) déli vidékén élnek, a zsuanzsuanoknak mint vaskovácsok szolgálnak. Mivel a Kin-san hegye sisak alakú, s a sisakot nyelvükön tuküenek hívták, végül is ez a név ragadt rájuk.

A másikat eredetmonda szerint a türkök a Szo-államból erednek, mely a hiungnuktól északra feküdt. Vezetőjük Apangpu volt, akinek tizenhét testvére volt. Egyikük, név szerint Icsinisitu egy nőstényfarkastól született. Apangpu és testvérei országát elpusztították, de Icsinisitunak két felesége volt, a Nyáristen és a Télisten két lánya. Egyikük négy fiút szült, ezek közül az egyik fehér hattyúvá változott, egy másik pedig államot alapított az Afu (Abakán) és Kien (Kem) folyók között kiku néven. A harmadik fiú a Csucse folyónál uralkodott, a negyedik, a legidősebb a Cienszicsucsesi hegynél. Ezt a legidősebb fiút, Notulu sadot vezetőjüknek választották meg, s a tuküe címet adták neki. Tíz feleséget tartott, s az egyik fia volt Asina. Notulu halála után a tíz fiú közül kellett uralkodót választani, s az lett a győztes, aki a legmagasabbra ugrik egy fára. Természetesen Asina győzött, akit ettől fogva Ahien sadnak neveztek. Ahiennek volt leszármazottja Tumen, aki alatt a türkök egyre erősebbek lettek, s a kínaiakkal is kapcsolatba léptek. Ezzel a legendák világából már a történelem világába léptünk.

A hatalom dinamikus fogalom, vagy nő, vagy csökken: úgy tudom fenntartani, hogy állandóan növelni próbálom.

De minden külpolitikai siker mellett a legfontosabb esemény Khri-szrong lde-brcan életében a buddhizmus végleges elterjesztése volt Tibetben. Indiából hívatott híres buddhista szerzeteseket, hogy azok a buddhizmus gyenge hajtását erősítsék országában. A buddhizmus támogatása megfontolt politikai lépés volt a király részéről, ugyanis ezzel is ellensúlyozni akarta a túlontúl nagy hatalmú törzsi arisztokráciát, melynek hivatalos vallása az ún. bon-vallás volt. Ez lényegében egy animista hitvilág, mely sokat merített a tibetiek ősi vallásából, de más források is táplálták, így többek között nem maradt független a buddhizmus növekvő hatásától sem. Az első buddhista tibeti monostor alapítását, mely Bszam-jaszban épült 775-ben, nem sokkal később követte a buddhizmus államvallássá nyilvánítása 779-ben. A bon-papokat száműzték az országból, s Khri-szrong lde-brcan elrendelte, hogy az indiai buddhizmus szent könyveit fordítsák tibetire.

A 751-es talaszi csata után, melyben az arabok karluk szövetségeseikkel győzelmet arattak a kínaiak felett, megszilárdult az arab uralom Transzoxianában, mely most már végleg az iszlám világ része lett. A bagdadi kalifa helytartói uralkodtak a két folyó közén, az egykori nyugati türk területeken, de a régi iráni, elsősorban szogd világ túlélte az iszlamizációt is, sőt az irániak fokozatosan vezető szerephez jutottak. A Számánidák dinasztiája például egy iráni eredetű uralkodóház volt, mely a Balh melletti Számán városáról kapta nevét, 875-től 999-ig volt Transzoxiana és Kelet-Irán, azaz Horászán ura. Ez a terület a bagdadi kalifátus részét alkotta, a bagdadi kalifát egy helytartó képviselte emíri rangban, s ennek székhelye először Szamarkandban, majd Buharában volt. A névleges függőség ellenére azonban a Számánida Emirátus gyakorlatilag önálló volt, s fennállásának rövid ideje alatt az iszlám mezbe bújtatott iráni nemzeti restauráció központja lett. A 10. század elején e Számánida Emirátus minisztere volt Buharában az a Dzsajhání, akinek elveszett, de más muszlim szerzők kivonataiból ismert és rekonstruálható földrajzi műve a kelet-európai népekre, így a magyarokra vonatkozó híradások gazdag tárháza. Az iszlamizált iráni világ Transzoxianában hamar szembe találta magát az ősi nomád ellenséggel, a törökkel, s a 10. század végén éppen két török eredetű dinasztia, a Karahanida és a Gaznevida vetett véget a Számánida Emirátusnak. Ez időtől kezdődött el intenzíven Transzoxiana eltörökösödése, mely folyamat egészen napjainkig tart, hiszen az iráni elem a városokban mostanáig fennmaradt.

A magyar őstörténetnél különösen hangsúlyoznunk kell a nyelvi és etnikai származás különbözőségét, mert a kettő összekeverése sok félreértésre adott már okot. Természetesen a magyar őstörténetben a magyar nyelvet és annak előzményét beszélő nép kialakulására keresünk választ. De míg a nyelv kontinuus lehet, az etnikum szinte teljesen kicserélődhet; a nyelv mindössze távoli híradóként őrizheti az etnikai keveredések emlékét.

143. oldal (Belső-Ázsia nyugati nyúlványa: a kelet-európai steppevidék - 5. Magyarok)

A Belső-Ázsia történetével kapcsolatos források használatának, a nyelvi nehézségeken túlmenően, még pár egyéb nehézsége is van. Először is kevés a belső keletkezésű forrás, azaz olyan, amelyben a Belső-Ázsiát alkotó népek saját nyelvükön jegyzik fel történelmüket. A mongol kor előtt lényegében csak a türk rovásírásos feliratok és a 8–12. századi ujgur írásos emlékek ilyenek. Ebből ered, hogy külső források sokszor ellenséges szemléletet tükröznek, tendenciózusak, asaját világképük prizmáján keresztül szemlélik a nomádokat. Ez azt eredményezi, hogy alapvetően fontos tények mellett mennek el hallgatással, és lényegtelenebb dolgokról sokat beszélnek. A másik nehézség abban rejlik, hogy a népnevek sokszor csak a törzsszövetséget vezető csoport nevére utalnak, így a politikailag háttérbe szorult etnikumokról hosszú ideig hallgatnak forrásaink. Gyakori az archaizálás is, azaz újonnan feltűnt népekre régi, már ismerős népek neveit húzzák rá.

Az első név szerint ismert nomád nép, mely a múlt ködéből előbukkan az eurázsiai steppeövezet nyugati részén, a kimmer. A Kr. e. 12–8. században uralták a Kárpátoktól a Kaukázusig terjedő füvessteppét. Az indoeurópai nyelvek thrák–fríg csoportjába tartozó nyelvet beszélték, mely csoportnak ma egyedüli képviselője az albán nyelv. Írott források szinte alig szólnak róluk, legtöbb ismeretünket késő bronzkori régészeti leletekből meríthetjük. A görögök számára a világegyetem távoli keleti végén élő barbár nép volt, melyről nevén kívül szinte semmit nem tartottak érdemesnek, illetve nem tudtak közölni.

A Hérodotosz leírta szkíták az első nomád nép, amelynek történetéről, életmódjáról megbízható értesüléseink vannak. Sok olyan nomád szokást Hérodotosz írt le először, amelyről aztán az elkövetkezendő másfél ezer év nomádjainál sokat hallunk még. Ilyen az ivócsésze készítése az ellenség koponyájából (a Belső-Ázsia keleti végén levő hiungnuknál ugyanerről fogunk majd értesülni), az eskükötésnek vérszerződéses formája, a lóáldozat, az arc meghasogatása gyásznál stb. A hérodotoszi szkíták a későbbi görög-római, majd európai civilizáció számára a nomádok prototípusai lettek, akárcsak a hiungnuk, mint látni fogjuk, a kínaiak számára.

A tibetiek etnogeneziséről nem sokat tudunk. Nem ismert pontosan, hogyan emelkedtek ki az összefoglalóan kiangnak nevezett törzsek közül. Nevük mindenesetre ez idő tájt tűnik fel. Önelnevezésük Bod vagy Bod-jul volt, mely utóbbi ’Bodország’, ’a bodok országa’ jelentésű. A név szanszkritosított formában Bhotaként ismert. Ugyanakkor idegen nyelveken Tibetet más néven ismerik: a türk feliratokon Töpöt/Töpüt alakban szerepel nevük, a mongolok a Töböd/Töbed nevet említik. A muszlim földrajzírók műveiben a Tubbat névalak fordul elő. Az európai nyelvek Tibet nevét az arab–perzsa földrajzi irodalom útján ismerték meg. A 6–7. század fordulóján és a 7. század első évtizedeiben született meg az egységes tibeti királyság, amikor is az első nagy tibeti király, Szrong-bcan szgam-po apja, Khri-szlon-brcan megkezdte az országegyesítés munkáját. Tibetben soha nem jött létre igazi abszolút monarchia, mivel az uralkodó, tibeti nevén a bcan-po csak első lehetett a nagy törzsfők között, s akinek így mindig figyelembe kellett vennie a törzsi érdekeket képviselő vezetők véleményét. A tibeti királyság egész időszakát (kb. 600–860) a király és a hatalmas törzsfők ádáz harca jellemezte. A törzsi arisztokráciából emelkedtek ki a király tanácsadói és miniszterei, köztük a leghatalmasabb az ún. nagy miniszter, a blon-chen. Jellegét tekintve a tibeti monarchia szakrális királyság volt, amelyben a király hatalmát az égtől kapta, s ha a király bizonyos kort elért, s isteni karizmáját elvesztette, rituális gyilkossággal tehették el láb alól. Az utóbbi esetre van is példa a tibeti történelemben. Az ország kezdettől fogva agresszív katonaállam volt, melynek egész berendezkedése a háborúskodást, az expanziót segítette. Az ország négy nagy közigazgatási egységre oszlott, melyeknek szarv (tibetiül ru) volt a neve. Minden egyes szarv két további osztályra volt felosztva, s ezek ezredekből álltak. Az egész felosztás a nomád népekre jellemző katonai-adminisztratív szervezetre emlékeztet. A tibeti állam magva, ahonnan az országegyesítés elindult, Dél-Tibetben, a Felső-Brahmaputra völgyében volt, a mai Bszam-jasz-kolostor környékén, a Jar-klungsz-völgyben. A tibeti törzsek feltehetőleg északkeletről, a Kuku-nór vidékéről jöhettek ide a birodalomalapítást megelőző századokban.