Várkonyi Kitty
| Katalógusnév | Várkonyi Kitty |
|---|
Könyvei 3
Antológiák 1
Népszerű idézetek
– Segítség! Segítség! Kár! Káár! Kááár! Itt lógok a cseresznyefán, segítség! Én nem vagyok cseresznye, nem lóghatok itt! Leszüretel a macska! Segítség!
– Mi történt veled? Mit károgsz? Fellármázod az egész környéket. Nem bánt az a cica téged, hidd el! – helyezett talpamra az öreg, és felemelte a macskát hozzám, hogy meggyőzzön igazáról. De nem győzött meg. Sőt! Rémülten kezdtem verdesni szárnyammal, s éreztem, újra inog alattam az ág.
– Kááár! Kááááár! Vidd innen azonnal!
– Ej, ne károgj már, hiszen süketnéma ez a kis jószág. Nem bánt, na.
Pontosan nem értettem mit mond az ember, de éreztem, hogy valami nincs rendben a cirmossal. Lehet, hogy ő is beteg? Lehet, hogy ő is kitaszított? Annyira már nem is féltem. Főleg, mert az én kis előadásomtól megrettenve a madárvadászó szőrgomolyag már jó messzire eliszkolt.
39-40. oldal
Új barátomat, még mélységesen ájult állapotomban ismertem meg. Dobozomban elnyúlva, fejem a párnán, lábaim oldalt lógva, megmozdulni is képtelenül, kábán érzékeltem, hogy egy puha, langyos nyelvecske végignyalintja csőrömet, párnán pihenő fejemet. Nehezemre esett a szemem kinyitni. De halvány emlékeimből felrémlett valami farkasivadék-féle, hófehér, hosszú bundában. Nos, ő volt Puli, a fehér szőrű kedves puli, aki akkor örök életre szóló barátságot kötött velem. Mire eszméletre tértem, már szinte természetes volt, hogy hordja számomra, a neki szánt csontokat, húscafatokat. Az is magától értetődő eseménnyé vált, hogy sértődés nélkül tűri, hogy igyak a vizéből, s ha úgy hozza kedvem, egyek a tányérjából. Ha épp arra járok. Sokszor arra jártam, és ilyenkor szépen szétteregettem a konyha kövén minden táplálékot, amit Puli tányérjában találtam. Jusson mindenkinek! Tudod, engem így neveltek.
27. oldal
Anyám megvetően szólt a kedvenceimről, s nem értette rajongásomat a halálmadarak iránt. Halálmadár? Ohó! Jó lesz akkor jóban lenni velük! – gondoltam, s eztán még nagyobb odaadással szemléltem varjaimat. De az elmúlásnak a gondolata se rezegtette meg ragyogó csodálatomat, mert a báj és kedvesség hullámait árasztották magukból minduntalan. Ahogy egymást dédelgették, vagy osztoztak eleségükben egymással, az maga volt a csoda. Ember ilyet nem tesz a párjával. Legalábbis akkor még azt hittem…
5-6. oldal, Előszó
Persze, azért értek csalódások is, mert sokszor nem számítottam látogatóra, s ennek dacára belépett valaki a konyhámba. Ijedtemben nem is tudtam merre ugorjak, s mondanom se kell… a földre jutottam. Hatalmasakat estem ilyenkor. Néhányszor alaposan elintéztem hol a szárnyam, hol az okos fejem, amit újra és újra felsebeztem. De már nem féltem komolyan. Nem is féltem. Csak megijedtem. Gyakran megijedtem.
33-34. oldal
Mert ahogy cseperedtem, persze úgy hittem, a legokosabb kismadár vagyok. Rá kellett jönnöm azonban, hogy a bölcsesség a véneknél van. Az öreg varjaknál, akik akár 45-50 évig is figyelnek, és megismernek dolgokat. Pontosan tudták, mikor kell megtanulnom repülni. Bár én nem igazán akartam hinni nekik, mert mi van, ha történetesen lezuhanok?
10. oldal
A kincsek között nincsen dió, csak csörömpölők és láncok. Picike kis babaláncocskák, amiket rendkívül jól lehet a csőrömben böngyörgetni. Úgy kerülnek hozzám, hogy kis barátnőm, Meme itt felejtgeti a konyhaasztalon az apró babák láncait, s ahogy ő eltávozik a közelemből, én azonnal lecsapok a kedvenc láncocskákra. Nincs is igazán szükségem semmire.
5. oldal
Igaz, Meme közölte velem, hogy hamarosan Karácsony következik, de ebből még nem következik számomra semmi. Hiába kérdeztem tőle mi az a Karácsony, ő csak annyit hallott: kááár, kááár, káár, kár és persze nem válaszolt semmit. Így aztán ha következik, hát következzen, s majd ahogy jött, úgy majd el is múlik. Miért kell egy Karácsony miatt ennyi eleséget felhalmozni? Talán nyárig tart az a bizonyos Karácsony. Ki tudja? De hogy elmúlik azt szinte egész biztosra veszem.
68. oldal