Vaktor Orsolya magyar

A bátorság nem azt jelenti, hogy a szíved nem fél. A bátorság az, amikor legyőzöd a félelmedet.

Senki sem születik jónak vagy rossznak. Mindig maga dönti el, hogyan akar élni. Mindenki maga hozza meg a döntést, hasznára válik-e a világnak, alkot és gyarapít, vagy élősködik és pusztít. A szabad döntés joga mindig adott. Mindig! A többi csak kifogás. Mert a döntéshez valódi akarat és kitartás kell. Erő.

– Izael! Nincs olyan, hogy mindenki elfogad! – hadarta Giulia selymes hangján. – Vannak, akik még mélyebben vannak az örvényükben. Lesznek, akik elutasítanak. Lesznek, akiknek nem vagy elég jó. Lesznek, akik kirekesztenek. Nem várhatod el a szeretetet! Nem követelheted az adományt! Amit kapsz, azzal kell gazdálkodnod! Amíg elfojtod a kirekesztettséged miatti haragodat, egyre több kirekesztőt vonzol be. Minél keményebb a páncélod, minél vastagabb a falad, annál messzebb kerülsz az elfogadástól. Nem számít, hányan mondanak rád nemet. Csak az számít, hogy megmaradsz-e annak a lénynek, aki valójában vagy. Minden elfojtott fájdalmad agresszióként csap elő lényedből, megrémítve azokat, akik viszont szeretnének befogadni téged. Mert igenis vannak, akik kíváncsiak a valódi lényedre. Ne rejtsd el előlük!

Mindenki azt kívánja, bárcsak Isten megadná neki, amire vágyik! Azt sosem akarja senki tudni, hogy az Isten mire vágyik. Pedig az a legcsodálatosabb érzés, amikor mi teljesíthetjük az univerzum kívánságát.

Az emberek azt hiszik, hogy amiről nem vesznek tudomást, az nem is létezik.

A csend kegyetlen társ tud lenni. Nem hazudik. Tükröt tart. Elviselhetetlenül figyel. A csend a leggyötrőbb társ, aki az ember mellé az út során szegődhet. Mégis a csend az, aki felemel, s együtt érzőn a kínok kínját sírja el.

A sorsunkat mi választottuk. Nem keserű, csupán nehéz. De csak a nehézségek árán lehet fejlődni. Ha olyan matematikai példát oldasz meg, amelyiken gondolkoznod sem kell, akkor hogyan fog fejlődni a tudásod? Kell, hogy emésztgesd, és kutasd a megoldást, mert az új megoldási lehetőséggel több leszel… Mert te már azt is tudod…

Azt hiszem, ismerem a világot, és akkor a világ bebizonyítja, hogy nem tudok én róla szinte semmit.

A káoszban erősödő nép elveszíti emberi tulajdonságait. Ösztönszerűen a túlélésért küzd mindenki. Állati tulajdonságokat aggat magára a máskor legszelídebb ember is.

Ha csak egy könny az emlék,
ha csak egy búcsúlevél,
És a keserű mosoly maradt,
A tudat, mindenemet megkaptad.
Ha csak szürkén láthatok már,
Tudom, a halál úgy vár,
A sötétség hív, csalogat,
Akkor felidézem arcodat.
Mind-mind a múlt tulajdona,
De én nem feledlek el soha.
Itt hagytál e szörnyű világban,
Itt hagytál a kegyetlen magányban.
Előttem van még a kép,
A szerető, bársonyos kéz.
Érzem még féltő ölelésed,
Érzem óvó tekinteted.
Ha csak szürkén láthatok már,
Tudom, a halál úgy vár,
A sötétség hív, csalogat,
Akkor felidézem arcodat.