!

Vajda Miklós magyar

1931. július 19. (Budapest) –

NemFérfi
Wikipédiahttp://hu.wikipedia.org/wiki/Vajda_Miklós

Könyvei 6

Vajda Miklós: Anyakép, amerikai keretben
Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon
Vajda Miklós: „Mert én szeretet nélkül meghalok!”
Escher Károly – Vajda Miklós: Bajor Gizi
Vajda Miklós: Ferenczy Béni estéje
Vajda Miklós: A depresszió kognitív-viselkedésterápiája

Szerkesztései 4

Vajda Miklós (szerk.): Huszadik századi brit novellák
Kormos István – Vajda Miklós (szerk.): Észak-amerikai költők antológiája
Szenczi Miklós – Kéry László – Vajda Miklós (szerk.): Klasszikus angol költők
Vajda Miklós (szerk.): Modern Hungarian Poetry

Fordításai 56

Jack London: A vadon szava
Irwin Shaw: Oroszlánkölykök
Arthur Miller: Drámák
Theodore Dreiser: Carrie drágám
Peter Shaffer: Equus / Amadeus
Harold Pinter: Drámák
Jack London: Északi Odüsszeia
Friedrich Dürrenmatt: Drámák
Jack London: A kalózhajó
Eugene O'Neill: Drámák 1-2.

Antológiák 1

Tasi József (szerk.): „Merre, hogyan?”

Népszerű idézetek

>!
narziss

Odaültem mellé, vigasztalni próbáltam. És ekkor magas, vékony, szinte gyerekesen síró hangon valami végtelenül egyszerűt és megindítót mondott. – Miklóskám – mondta –, légy olyan szíves, simogasd meg a fejemet. Jó? – És vágyakozva lehunyta a szemét.
Bevallom, annyira megszántam, hogy kis híján nekem is könnybe lábadt a szemem. Simogatni kezdtem a fejét, és közben meghatottságomban is kénytelen voltam érzékelni a helyzet teljes bizarrságát. Egyben fölfogtam, hogy hová juthatott a szenvedésben, hol járhat a végső magányban az, aki ilyen elemi emberi érintésre vágyik, erre van szüksége a vigasztalódáshoz, akár egy nem közeli baráttól is. Tudtam, ha bárki más van ott a helyemben, János ugyanezt kérte volna tőle.
Nem ismerek felnőtt férfit, beleértve saját magamat is, aki bármilyen bajában, szorongatott vagy kiszolgáltatott helyzetében a végső kitárulkozásnak, az önazonosságnak, a szégyennélküliségnek erre a fokára képes volna. Mindhalálig viseljük úgynevezett méltóságunkat, a külvilág, a másik ember felé fordított, gondosan kimunkált arcunkat, még ha belegebedünk is. Ez a felejthetetlenül bizarr és megrendítő pillanat hirtelen új fényt vetett a Pilinszky-versekre is. Hasonlíthatatlan erejük ugyanebből a sérülékenységből, a teljes, kitárt gyöngeségből származik.

87-88. oldal (Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon - Pilinszky János)

Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon Portrék – Emberi csodák életnagyságban

>!
robinson P

Mindig jó ügyekért harcolt, majdnem mindig rossz eszközökkel. Ő, aki színészként olyan biztonsággal és tökéllyel bánt emberi tulajdonságokkal és ásott le értük önmagába, egy gyerek konok értetlenségével reagált a mások érzékenységére és korlátaira. Nem bírta elviselni, hogy a valóság konokabb lehessen, mint ő, aki jót akar. Nem volt könnyű szeretni, de lehetetlen volt nem szeretni.

123-124. oldal Aki az életével játszott Latinovits Zoltán

Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon Portrék – Emberi csodák életnagyságban

>!
robinson P

Nem állítom, hogy közeli barátok lettünk volna, de jóban voltunk. Az ötvenes évek közepén, Ferenczy Béniéknél ismertem meg Pilinszky Jánost. Mindketten gyakran jártunk föl oda, mert a szobrász műterme a bölcs derű, a nyugalom és az igaz művészet boldogító szigete volt abban a förtelmes időkben.

81. oldalÉj volt, egy síró magyar költővel... Pilinszky János

Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon Portrék – Emberi csodák életnagyságban

>!
robinson P

El voltam bűvölve. Ez a szobrász nem csak az agyával és a kezével, hanem a szívével is dolgozik.

143. oldal

Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon Portrék – Emberi csodák életnagyságban

1 hozzászólás
>!
narziss

Meleg őszi délután, kora délután, olyan, mint minden meleg őszi kora délután, csak éppen mégis más. Ahogy most jobban utánanézek magamban, tágasabb, izgalmasabb, tartalmasabb szinte minden elkövetkezőnél. Magasabb és kékebb fölötte az ég, ragyogóbb arany a nap. Csupa ígéret, a létezés felfedezett boldogsága, szabadsága, hihetetlen érdekessége lüktet benne. Ennek a meleg őszi kora délutánnak tisztább a levegője is, élénkebbek a hangjai, a lágyuló napsütésben szebben ringanak a színesedő lombok, élesebben rajzolódnak ki a dolgok kontúrjai, és mindennek finom íze és illata is van. Talán csak a másnapi és az utána következő kora délutánok múlják majd fölül, még vagy másfél évig. Kamaszok vagyunk, lázadók, vakmerők, okosak, kíváncsiak, tudatlanok.

183. oldal (Requiem egy elfuserált zseniért - Abody Béla)

Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon Portrék – Emberi csodák életnagyságban

>!
robinson P

Hogy ismertem én ezt a fanyar mosolyt, ezt a tehetetlen vállrándítást önpusztító barátaimtól, Latinovits Zoltántól, Pilinszky Jánostól, Abody Bélától, Szász Imrétől! A menthetetlen fajta.

148. oldal

Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon Portrék – Emberi csodák életnagyságban

>!
narziss

Valami zavaros, tisztázandó szükséglet diktálja ezt, hogy érzékeny pontokra bökjek, és sokszor nem tudok ellenállni. Látom, hogy rosszulesik, fáj neki, elszomorodik, szenved tőle, becsukódik, de bölcsen elfogadja, megadóan hozzáadja a többihez. Talán ösztönével ő érti, amit én nem. Már a börtön előtti években is folyt ez a nemtelen játék; fájdalommal tűrte, de akkor még talán mosolygott magában, hogy egy ilyen nehéz kamasszal hozta össze a biológiai sorsa. Nagyon hamar aztán megint a régi. A türelme, nyugalma, bölcs megértése szinte végtelen; mélyen felszín alatti forrásból táplálkozik. De többet nem mutat. Nincs váratlan ölelés, becézés, oktalan, kedveskedő csók, évődő nevetés, játékos ugratás, elengedettség, bolondozás; nem is volt soha. Belőlem is hiányzik ezekből legalább kettő-három. Zárkózottság és tartózkodás van, ami azonban nem komorság, nem színtelenség, nem is egykedvűség, egyáltalán nem zárja ki a melegséget, kedvességet, figyelmességet, vidámságot, és finom iróniába képes öltöztetni a humort, azt pedig nagyon szeretem.

10-11. oldal

>!
narziss

Megkönnyebbülés: igen, ez kétségtelenül ő, nemcsak az amerikai lady, hanem jelmeze alatt az én anyám, aki erre az alkalomra, amerikaiságát megtartva, sőt görcsösen hangsúlyozva, két hétre kilépett általam már ismert, olcsó, de tartós amerikai műanyag keretéből, ám az üresen itt hagyott, értékes, régi, erősen viharvert történelmi keretébe már nem lép vissza, nem is tud és nem is akar már visszalépni, mert nem illik bele többé. Valamiféle köztes lelkiállapotban van most. Én is köztes lelkiállapotban élek, csakhogy én állandóan. Nézeteim, vágyaim, igényeim szerint kint, választott sorsom szerint bent, a hazugságok és az utált kompromisszumok fojtó fogságában. Ő hazamegy, és ott érzi jól magát. Én itthon vagyok, és úgy érzem rosszul magamat.

65-66. oldal

>!
robinson P

Yeats írja valahol, hogy pátosz akkor jön létre, amikor az akarat végzi el azt, amit a képzeletnek kellett volna elvégeznie. Ferenczy Béni is pontosan tudta ezt. Egyik legdinamikusabb, mondhatni legdrámaibb szobra, a korszakos jelentőségű (és jelentőségének érvényesítésétől hosszú időre sikeresen megfosztott), csodálatos Petőfi, nem a kardját rántja ki, csak a jobb kezét szorítja ökölbe.

35. oldal

Vajda Miklós: Éj volt, egy síró magyar költővel az ágyon Portrék – Emberi csodák életnagyságban

>!
narziss

Álmaimban is folyton jelen van, megjelenik valamilyen módon, gyakran még akkor is, ha nem róla szól az álom. Mikor pedig egyáltalán nem szerepel a többnyire abszurd, néha nevetséges, néha valószerű, néha szörnyű történésekben, gyakran valahogy akkor is érzem a jelenlétét. De volt már olyan álmom, húszvalahány éve, jóval a halála után, amelyben üzenni látszott nekem. Azt üzente – vélném, ha hinnék az álmoknak az éjszakai üzemmódban, gazdátlanul dolgozó agyamon kívüli eredetében –, hogy van, megvan valahol, csak valamiért nem érintkezhet velem. Szépen, esztétikusan megrendezett, döbbenetes, hosszú álom volt, olyan, mint egy gyönyörűen fényképezett, fontos film lélegzetelállító kulcsjelenete.
Magasból és nagyon messziről közelítettem rá valami enyhén lejtős domboldalra, azon egy hatalmas, zöld mezőre, amelyen mértani pontossággal meghúzott, végtelen rácsos szerkezetet alkotó nyílegyenes sorokban, ameddig a szem ellát, egymástól tökéletesen egyforma távolságban, ezerszám apró pontok látszanak. Mint egy ismeretlen táj térképszerű látványa, az űrből nézve. Lenyűgöző, színes panoráma, szélei a végtelent keretezik. Egészen lassan közelít rá a kamera, még mindig a magasból, egyre jobban fölcsigázza bennem a kíváncsiságot, ami nem mentes a szorongástól, mert nem tudom, mire közelítünk rá, mit akarhat kiemelni a rendező. De hamarosan már látszik, hogy az apró pontok élnek, mégpedig egy helyben mozgó emberek, és gépies egyformasággal és pontossággal, talán vezényszóra, valamennyien ugyanazokat a szögletes mozdulatokat végzik. Mintha egyetlen óriási, szinkronban működő gépezet mozgó részei volnának valahányan. Ahogy aztán lassan közeledve és élesedve fókuszba kerül a nagy totálkép, már látni, hogy azonos, terepszínű gyakorló-egyenruhát viselő katonák ezek, sok-sok ezren, és puskával csuklógyakorlatot végeznek: két kézzel vízszintesen fej fölé, aztán mellre, majd baloldalt tussal le a földre, onnan föl és át jobb vállra, aztán középre, végül újra át bal vállra, majd le a földre, és megint elölről, feszesen, újra meg újra. Még közelebb érve kiderül, hogy ezek a katonák kínaiak. Mégpedig kínai nők. Katonanők. Némi csalódást érzek, de mégis egyre jobban izgat a dolog, mert rejtély, hogy mi lesz ebből, kit vagy mit akar megmutatni nekem ez a némafilm. Akkoriban Kína nem volt annyit a hírekben, mint manapság. Csupa majdnem egyforma, kifejezéstelen, mongolos arc, zöld sapka alá simított, fekete haj, üres tekintet. Kivéve egyet: és az ő. Semmi kétség: az én anyám. Most már közelről látom. Neki is kínai az arca, pontosan olyan, mint a többi, de én mégis biztosan tudom: az övé. A gyakorlata közben adódó pillanatban, mikor a magasba tartott fegyver miatt föl kell tekintenie, végigsiklik rajtam a szeme, pillantásunk egy töredék másodpercre találkozik, és érzem, hogy látott, hogy fölismert, de a szeme nem rebben, az arca nem változik, gyakorlatozik tovább, nem ad semmiféle jelet, és nem is néz rám többé. Óriási erőfeszítéssel, kétségbeesetten próbálkozom, de nem bírok mozdulni, inteni, kiáltani. Tudom, hogy soha vissza nem térő pillanat volt. A kamera lassan továbbmegy, és ő már nincs többé a képben.
Úgy riadtam föl, mintha áramütés ért volna.
Ezek szerint úgy látszik, mélyen a tudatom, a racionalizmusom alatt mégiscsak hinnék a létezésében, vagyis az oly sokféle módon belém nevelt túlvilágban? Mintha példátlan módon, egyedül az én kedvemért egy pillanatra föllebbent volna a túlvilág áthatolhatatlan függönye, hogy bepillanthassak valamiféle modern purgatóriumba, ahol szigorúbb törvények uralkodnak még Márianosztránál is? Látszólag most is én közeledtem hozzá, nem ő jött el hozzám. Olyan beszélőre jöttem, amelyben beszélnünk sem lehet, éppen csak megpillanthatjuk egymást, és azt is csak egyetlen, vissza nem térő, néma pillanatra. Súlyos büntetésben van most is; azt szabott ki rá az álmom. Én ítéltem volna el? Talán mert valaha, gyerekkoromban, megbocsáthatatlan módon megvonta tőlem magát. Vagy talán amiért egyszer, egyetlenegyszer, súlyosan csalódnom kellett benne. Vagy amiért most a halálába burkolózik, és elérhetetlen? Kínainak kell lennie, az a büntetése, és katonának; vezényszóra, vég nélkül gyakorlatozva bűnhődik. De fegyvere van, az is jelenthet valamit. Szenvedek én is, mert láttam, és mégsem szólhattam hozzá.
Azt mondja ma nekem ez az álom, hogy valóban nem érintkezhetem vele többé, mert nincs, az univerzum végtelenébe olvadt, én mégis együtt lehetek vele, mert bennem még él, de a kapcsolat egyetlen lehetősége annyi, hogy leírom őt, szétszedem, fölépítem, faggatom, gyónok neki, megértem, és fölmutatom, amennyire tudom.

(…)

Ha valaha netán sikerülne újra látnom azt az álmomat, amelyben a tudatalattim által teremtett purgatóriumban csuklógyakorlatokat végző kínai katonanő volt, valahogy kiváltanám a hadseregből, akár azon az áron is, hogy vén fejjel meg kell tanulnom kínaiul. És Kínából a sashegyi villába vinném, mert, amennyire ma meg tudom ítélni, ott volt néhány rövid évig, talán csak ott volt, igazán boldog.

112-115. oldal és 182. oldal

4 hozzászólás