Turbuly Lilla magyar

Ócska egy lyuk, az egyszer biztos. Udvari, földszinti és sötét, mint a nagyapám lelkiismerete a szüreti bál után.

Sampon

Szép idők várnak ránk!

30. oldal

Megöleltük egymást, ahogy minden találkozáskor és elváláskor, akkor éppen valahol középtájon a sohanemakarlakelengedni és az ezmégegyáltalánazvagycsakegykaszálómozdulat között.

Soká

Szörnyeket nem magázunk.

125. oldal

Valaki elvesztette a szívét és én megtaláltam.

(első mondat)

Azt a taktikát választom, ami mindig bejön az életben. A szar dolgokról nem kell tudomást venni.

170. oldal

Megint valami modernet játszott, amikor beléptem, olyan hídépítős zenét, mint akkor éjjel. Egy darabig nem is vette észre, hogy ott vagyok, én meg nem szóltam, álltam és hallgattam, ahogy a zene felcsapódik a plafonra, aztán vissza a zongora tetejére, mint egy kiadós főcsőtörésnél.

Zongoraterem

Álmodozásban jó vagyok

32. oldal

Határ.idő

Ahogy utazni készülődsz,
de most még nincsen itt a napja,
ahogy deres kilincs a bőrt
az ujjadon magához kapja,
ahogy minden ősz előtt
egy örök nyári nap van,
ahogy a késsel vágott seb
sem lüktet az első pillanatban,
ahogy megérzed azt, hogy
innentől nem lehet már félig,
ahogy az édes íz
nem ér el még a romló foggyökérig:
tisztán hallod minden szavát,
és nem érted mégse,
hát visszakérdezel, hogy teljen az idő,
és fájjon, fájjon végre.

25. oldal

„Anya, ugye a szobrok látnak minket?” Egy kisfiú kérdezte, évtizedekkel ezelőtt. Az anyja persze azt felelte, hogy dehogy, a szobrok csak kövek, és húzta maga után a gyereket, hiába kapaszkodott volna még a tekintetembe. Mert az a kisfiú tényleg meglátta, hogy őt nézem.

7. oldal, A Nereidák szeme