Tóth Elemér
Katalógusnév | Tóth Elemér |
---|
Könyvei 10
Fordításai 14
Antológiák 3
Népszerű idézetek
Fehér galambok szállnak, szállnak,
suhannak neki a határnak.
Vetik a szívemet a földbe,
erős hajtást eresszen őszre.
Nagy, éltető gyökeret verjen,
s a képzelet tettet teremjen:
Megmaradni – bárhogy is fájjon
a küzdelem – ezen a tájon.
Ezen az ezeréves földön,
ahol fénnyel telik a lélek,
s hol napjaim álmokkal töltöm.
Hol őseinkkel együtt lépek …
– Vérük ott sír minden göröngyön! –
Hallottátok?! Nektek beszélek!
Magyar csak addig lehetsz,
amíg nyelvedet őrzöd.
Ezer év csodája ez,
akár a saját bőröd.
Mert az anyanyelv joga
a legmagasabb törvény.
Nem nyelheti el soha
semmilyen gonosz örvény.
A gondolatra illik,
minden szava valóság.
Magas hőfokon izzik,
süt belőle a jóság.
A tisztaság, a szellem
minden szavában ragyog.
Nem kell tán vezekelnem,
ha hűségese vagyok.
A bölcsőben jövőt hajt
még újabb ezer évre…
Tartásra hív, gyógyít bajt,
tanít igazra, szépre.
Hát ne tagadd meg soha,
mert ez a gyökér táplál.
Bizony mondom: ostoba,
ki idegenül kántál…
Ember csak addig lehetsz,
amíg nyelvedet őrzöd.
Naponta csodát tehetsz,
ha az lesz az erődöd!
Naponta szívemnek ütődik a világ,
a valóság keselyűi húsomat tépik.
A bivaly – idő túrja magát előre
a végtelen sötétlő csatornái felé.
Mocsok és szenny. Bűzös felhők örvénylenek.
A szeretet simogató keze merre jár?
Hol a kút a tisztaság ígéretével?
A reménység madara, hol rakott fészket? Hol?!
Vaddisznók, farkasok csörtetnek körülöttünk.
Értékeinket véres pofával őrölik.
Mi kétségbeesve állunk a hegytetőn,
s fogcsikorgatva nézzük a pusztítást alant.
Hát újra meg újra a szívem kelyhét dobom
elétek, hogy örömet igyatok belőle.
Mert mivé lesz a dicső múlt latrok kezén?!
Jaj!, hol tart, mivé silányul a szegény magyar?!
Pitypang
A rét ölén a pitypang
kötényét lengeti.
A méhek – zúgó visszhang –
duruzsolnak neki.
A sárga ragyogásban
a csönd mégis komor,
fények égnek a tájban,
sok−sok pitypangbokor.
Habzik tőlük a mező –
milljon aranysárga fő
él, küzd és meghal ott.
A szerénységük ára,
árva mindük, ó, árva,
akár mi, magyarok.
33. oldal
Illatos szél kószál a fák között.
Ez már a tavasz: harsog, zeng az élet.
Az aranyeső sárgába öltözött.
Minden virul, ragyog, tüzel, éled.
Beleborzongunk ebbe a sok szépbe,
szemünk fecske – villámokat követ.
Gólya siklik az ég tengerébe,
pacsirta dalol ezernyi örömet.
Kertünk kövér s egyre bozontosabb.
Fények tornyai szöknek fel az égig,
s akár a rossz dob – vén dongók dongonak.
Kerítésnél kecskerágó vérzik.
Felsüt -e még napunk? Avagy fogat
vicsorít ránk, s mindenütt dér fehérlik?!