Török Gábor magyar

A propaganda különböző formáival például nem csupán a diktatórikus rezsimek élnek, a demokráciákban is bevett gyakorlatnak számít a szüntelen politikai reklám. Ha elolvassuk, mit írt Hitler börtönbüntetése idején a Mein Kampfban a sikeres politikai manipulációról, az emberek agyának átmosásáról, akár egy mai politikai kampánytervezés sorvezetőjeként is kezelhetnénk: „Minden propagandának népinek kell lennie, és szellemi színvonalát azok legkorlátozottabbjaihoz beállítania, akikhez fordulni gondol. Szellemi szintjét annál mélyebbre állítja, minél nagyobb kell legyen a megragadandó embertömeg. A tömegek felfogóképessége nagyon korlátozott, ezzel szemben a feledékenység nagy. E tényekből kifolyólag minden hatékony propagandának csak nagyon kevés pontra szabad korlátozódnia, és ezeket jelzésszerűen oly sokáig használnia, amíg csak a legutolsó is képes egy ilyen szóval kapcsolatban maga elé idézni azt, amit akarunk.”

A harmadik, ma is tartó korszak az internet megjelenésével vette kezdetét, amelyben szinte ledőlt a politikát a médiától elválasztó tér, hiszen minden médiának tekinthető, a kommunikáció millió csatornán keresztül zajlik, és a politikai szereplőnek 24 órában készenlétben kell állnia, ha nem akar lemaradni. Ebben a korszakban a politikai kommunikáció irányultsága is megváltozott: a korábban hermetikusan elválasztott komoly és könnyed műfajok közötti határ elmosódott, ezt hívják infotainmentnek, szórakoztatva informálódásnak. Ez a bulvárhíradók világa, ahol a hírekben fontosabb az ember, mint a csoport, az esemény, mint a háttér, a stílus, mint a tartalom, a konfliktus, mint a konszenzus, a rossz hírek, mint a jók.

Egy friss demokrácia számára, ahol a demokratikus intézmények már működnek, de a demokraták még kisebbségben vannak a politikai közösségben, húsba vágó kérdés, hogy mi hat majd mire. Vajon a demokratikus intézmények terelik demokratikus irányba az emberek gondolkodását vagy inkább az antidemokratikus többségi mentalitás ad teret a politikusoknak arra, hogy a demokratikus intézményrendszer lebontásába kezdjenek? Még világosabban megfogalmazva: vajon az intézmények hatnak az emberekre vagy az emberek alakítják az intézményeket? Mi az elsődleges, mi számít jobban, az intézmények vagy az emberek?

1971-ben Philip Zimbardo a stanfordi egyetemen önkénteseket toborzott, akiket véletlenszerűen, pénzfeldobással rabokra és börtönőrökre osztott, majd az egyetem alagsorában berendezett börtönben elkezdte megfigyelni a viselkedésüket. Az első nap még viccesnek tűnt ez a sajátos valóságshow, ám nagyon rövid idő múlva döbbenetes dolgokat tapasztaltak. De hallgassuk inkább, mit mondott Zimbardo, amikor az amerikai képviselőház egyik bizottságának be kellett számolnia a kísérletről: „Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek a szerepeik. A többség valóban »rabbá« vagy »börtönőrré« vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.”

Athén kapcsán passzív polgárjogról szokás a nőkkel kapcsolatban beszélni, de ez mindössze annyit jelentett, hogy fiúgyermekeik örökölhették ugyan a teljes jogú polgárság státuszát, de maguk a nők soha nem vehettek részt a polisz életében. Egy amerikai állam, Wyoming volt az első, amely 1869-ben szavazati jogot adott a nőknek, majd hosszú küzdelemben a világ szinte minden részén kivívták a női mozgalmak ugyanezt: Franciaországban 1944-ben, Olaszországban 1946-ban, Magyarországon pedig már 1918-ban. A nyugati demokráciák közül utolsóként Svájc lépett: mivel itt a választójog a katonai kötelezettséggel kapcsolódott egybe, és ez sokáig akadályozta a reformot, csak 1971-ben terjedt ki a nőkre a választójog. Még ezután is akadt azonban egy tartomány, amelyet a szövetségi bíróságnak kellett arra kényszerítenie 1991-ben, hogy a nők politikai egyenjogúsítását elfogadja végre.

Aki azt gondolja, hogy a politika valami távoli, megfoghatatlan, a saját életére semmilyen hatással nem bíró jelenség, az képzelje el azt a helyzetet, amikor hirtelen tizedmagával egy lakatlan szigeten találja magát. Ahol már az első este dönteni kell arról, hogy a korlátozott erőforrásokat – mondjuk, a szigeten talált öt banánt – ki, mikor és hogyan egye meg. Automatizmus lenne? Korántsem. Azért a Föld legérdekesebb élőlénye az ember, mert szinte teljesen kiszámíthatatlan, hogy egy ilyen helyzetben mi történik, hogyan és mit dönt a közösség. Lehetnek olyan csoportok, amelyek már az első este kiírtják egymást, máshol hatékony vagy kegyetlen diktatúrákat vezetnek be, és talán olyanok is akadnak, ahol közösen beszélik meg a döntéseket. Bizony, ez a politika: ki, mit, mikor és hogyan kaphat meg…

22. oldal

Azért nehéz egyetlen meghatározásra leszűkíteni a politika lényegét, mert a politika valójában folyamat. Van benne cselekvés, akarat, érdek, harc, döntés, végrehajtás, meggyőzés – rengeteg állomás.