Török Ábel magyar

– A jövendőt megtudni veszedelmes dolog – rázta meg aszott mutatóujját az asszonyság. – Bánatot és tébolyt szül.

Ilyen szar napom se volt még.

Kajmán jól tudta, hogy a valószínűtlen nem egyenlő a lehetetlennel.

Ahogy az alkony homálya rátelepedett a rengetegre, és a sár kezdett hűlni körülötte, kinyitotta a szemét.

(első mondat)

A fák belereszkettek rettenetes üvöltésébe, és tudta, az erdőlakók felriadnak a hangjára, és összerezzennek otthonaikban. Nem tudják, mi történik. Nem tudják, mert elfelejtették a régi időket.

Alig néhány pillanat volt az egész: először súlytalanul zuhant, esőcsepp volt egy eső nélküli napon, kavics a felhők között.

216. oldal

Szuroksötét éjszaka borult köré, az orráig sem látott. Azt sem tudta, hová lépjen, csak találomra lőtte be az irányt. Aztán egyszer csak nekiment valaki: egy szikár, magas hím.
– Kotródj az… utamból – csuklotta. – A gárda parancsnoka vagyok.
A másik nem tágított. Farkas megpróbálkozott egy éles jobbhoroggal, mert nem tűrte, ha szemtelenkednek vele, de ökle kemény, érdes felületbe ütközött.
– Hogy a rosseb…! – Akkorát üvöltött, hogy az egész falu hallotta. Egy fával állt le veszekedni.

Vérrel szereztem a trónt. Vér nélkül nem adom tovább.

Nem, ez nem egyszerű vérbosszú lesz – annál valami sokkal izgalmasabb.
Valami olyan, amin kacagni lehet.

Az út olyan méltóságot sugárzott, mint semelyik másik hely az erdőben. Megszorongatta őket, kifordította a lelküket, ellopta a szavakat a nyelvükről.

217. oldal