Tom Wittgen német

A csárda ott állt rögtön a falu elején, bementem, hogy megnedvesítsem kiszikkadt torkomat. Az ivóban három munkaruhás férfi ült, asztalukon söröskorsók és dohányzacskók. Adj istent biccentettem feléjük. Visszamorogtak valamilyen köszönésfélét, és nem vették le rólam a szemüket.
– A városból? – kérdezte egyikük, miközben kigombolta az ingét, és vakargatni kezdte fekete szőrös mellét.
– Hiszen látod rajta, hogy nem erdei – mondta a legfiatalabb, mielőtt még válaszolhattam volna. A nadrágom élét meg a cipőmet vizsgálgatta, amely ugyan poros volt, de elég divatos ahhoz, hogy Steinriedben feltűnjön.
– Passauból jövök – mondtam barátságosan –, néhány napot szeretnék itt pihenni.
– Pihenni vasárnap szokás – oktatott ki a harmadik. – Hétköznap dolgozni kell, és az ünnepnapot kell megszentelni. Így szól Isten parancsolata.
– Az úr úgy fest, mint aki ezt nem veszi éppen szó szerint – mondta a legfiatalabb elég kihívóan.
Nem akartam összeveszni ezekkel az emberekkel, körülnéztem, merre találhatnék alkalmas ülőhelyet, és felfedeztem a sarokasztalnál egy embert, akit mintha a kőkorszakból felejtettek volna itt az erdei manók. Töpörödött arcában görbe orr ült, amely valamikor ismeretséget köthetett egy bokszoló öklével. Általában elég pontosan fel tudom becsülni az emberek életkorát, de ez az erdei manó ugyanúgy lehetett ötven, mint akár kétezer éves. Rám nevetett, világos szeme két apró ponttá szűkült ráncos arcában.
Odamentem az asztalához, még egyszer adj istent mondtam, és megszorítottam a kezét, amelyet köszönésül felém nyújtott. Kemény, kérges keze volt. – Kellemes itt üldögélni – jegyezte meg –, amikor a nap kiszárítja a patakban a vizet és az erekben a vért.
Mielőtt még válaszolhattam volna, a három férfi közül az egyik megszólalt, olyan hangosan, hogy nekem is feltétlenül hallanom kellett. – Tavaly szeptemberben idejött egy idegen a faluba, az a testvérét, az Aloist akarta meglátogatni, és nála akart pihenni.
Az a férfi mondta ezt, aki kigombolta az ingét. Megint a fekete sörtéket kapirgálta a mellén. Kísértésbe estem, hogy felajánljam neki a fésűmet.
– No de mit csinált ez az idegen? – folytatta. – Felcsinálta a Rozit.
A legfiatalabbnak vérvörös lett a feje, és így szólt:
– Hagyd abba! Nem tudom hallgatni!
– A te Rozid nem hibás! – jelentette ki a feketehajú. – Az tiszta maradt. Az idegen pedig pórul járt. Vadászidényben könnyen baleset érheti azt, aki az erdőben kószál.
– Isten igazságos büntetése volt – mondta a harmadik, aki az imént azt tanácsolta nekem, hogy szenteljem meg az ünnepnapot.
Jött a kocsmáros, és felszólítás nélkül egy korsó sört állított az asztalra. Nem hallhatta az üdvözlést, amivel a három falubeli fogadott, mert megkérdezte, hogy messziről jövök-e.
– Passauból – mondtam még egyszer – a vendégei pedig éppen kioktatnak, hogy hogy viselkedik egy úriember Steinriedben.
A kocsmáros gyorsan megfordult, és káromkodott egyet hátra a söntés felé. Az erdeiek ellenségesen bámultak rám. – Azzal az idegennel baleset történt – szólalt meg végül a feketehajú. Úgy mondta, mint valami fenyegetést.
– Von Thyrnau úr is azt mondta, hogy baleset volt – szólt közbe a legfiatalabb.
– A tisztelendő úr is azon a véleményen volt, hogy baleset volt – visszhangozta a harmadik
Kérdő tekintetet vetettem mellettem az emberkére.
– A végén a rendőrség is rájött, hogy baleset volt – mondta rekedten, és rám kacsintott.
– De ennek még Baierl rendőrfelügyelő ideje előtt kellett történnie – mondtam, ám az öreg nem ismerte sem Baierlt, sem más felügyelőt. Koccintottunk a söröskorsónkkal.
A sör olyan gyantabarna kotyvalék volt, amit Steinriedben a Bajor-erdő néhány más falujában még fafüsttel járatnak át. Ettől sajátos, fűszeres íze lesz, amit szeretek. Üresen tettem le a korsót. Az erdei manó felém dugta görbe orrát. – Vedelni tudsz – mondta elismerően. – Tudsz valami egyebet is?
Elmagyaráztam neki, azért jöttem ide, hogy egyszer mindenről megfeledkezzek, amivel teli van a fejem, hogy néhány napra kikapcsolódjam, és élvezzem az erdei levegőt.
– Helyes – bólintott az öreg. – Néha-néha még az igáslónak is pihennie kell, hát még egy hivatali csődörnek.
Azok hárman a szomszédos asztalnál szintén kiitták a korsójukat. A szőrös begombolta a vászoningét, és odakiabált a kocsmárosnak: – Vissza kell mennünk dolgozni. Tisztességes embernek hét közben nincs ideje rá, hogy üldögéljen és lustálkodjék.

A víz felől nevetés és kiabálás hallatszott fel. Egy dunai gőzös fedélzetéről utasok integettek. Az ablakomból látni, ahogy a sötét Duna, a tejfehér Inn és a fekete-erdei folyó, az Ilz, egyesül egymással. Olyan tisztán látni, hogy az ujjammal utána tudnám rajzolni a határaikat.
Tulajdonképpen egyedül e miatt a kilátás miatt béreltem ki ezt a két szobát.

Majdnem éjfél volt, amikor végre eljöttünk az irodából, és a Fiattal keresztülhajtottunk a városon. Először Gritet tettem le, azután Luisa Forkmannt. Amikor megálltam a ház előtt, ahol egy bútorozott szobában lakom, a hold már a város fölött járt. Fénye végigsiklott a háztetőkön, és visszatükröződött a Duna vizében. Már csak az erdőben volt sötétség, a folyó túloldalán.

legvége

…És ilyen tekintetben én elég gyanússá tettem magam ma délután a felesége előtt.
A felügyelő szemmel láthatóan azon gondolkodott, milyen virágot tegyen a síromra.

Csalódást éreztem, mert a kislány nem látott át a trükkön. Mindig csalódást érzek, valahányszor azt tapasztalom, hogy az emberek nem használják az eszüket. Sajnos olyan sokszor van rá alkalmam, hogy néha-néha már azt gyanítom, olyan elviselhetetlennek tartják a gondolkodást, hogy egyenesen áhítoznak a megsemmisítésére.

7. oldal

Az ösvény, amelyen mentem, olyan hirtelen torkollt a napsütötte útba, hogy belefájdult a szemem. Hunyorogva keresgéltem a Fiatomat, amelyet valahol itt állítottam le, s közben lassan újból hozzászoktam a vakító napfényhez.

7. oldal

…mi nők a fülünkkel szeretünk, a férfiak viszont a szemükkel?

– De ennek mér Baierl rendőrfelügelő ideje előtt kellett történnie – mondtam, ám az öreg nem ismerte sem Baierlt, sem más felügyelőt. Koccintottunk a söröskorsóval.
A sör olyan gyantabarna kotyvalék volt, amit Steinriedben a Bajor-erdő néhány más falujában még fafüsttel járatnak át. Ettől sajátos, fűszeres íze lesz, amit szeretek. Üresen tettem le a korsót.

37. oldal

Az áruház a déli negyedben állt, ott, ahol a város szétfeszítette varratait, és magas házaival belenőtt a parlagba.

(első mondat)

Az alibivel könnyen úgy jár az ember, mint a szép nővel: ha túlságosan büszkélkedik vele, nem hisznek neki.