!

Toivo Pekkanen finn

1902. szeptember 10. (Kotka, Finnország) – 1957. május 30. (Koppenhága, Dánia)

Tudástár · 3 kapcsolódó alkotó · 1 kapcsolódó könyv

KatalógusnévPekkanen, Toivo

Képek 4

Könyvei 1

Toivo Pekkanen: Egy falat kenyér

Kapcsolódó kiadói sorozatok: A finn irodalom könyvtára Európa

Antológiák 3

Lator László (szerk.): A világirodalom legszebb versei
Vászolyi Erik (szerk.): Finn elbeszélők
Kodolányi János (szerk.): Északi csillagok

Népszerű idézetek

ppeva P>!

Ezen az őszön ismerkedtem meg a könyvekkel. Eddig csak az iskoláskönyvet olvastam.
A mi osztályunkban mindjárt az év elején megengedték, hogy minden szombaton két könyvet kölcsönözzünk az iskola könyvtárából. Ez nagy kitüntetés volt, jó tanulásunk jutalma. Természetesen tele voltunk kíváncsisággal, hiszen ilyesmiről otthon még csak nem is hallottunk. A mi világunkban idegen volt a könyv. Mégis úgy éreztem, hogy ez nekem való, és mindjárt az első szombaton a könyvtárba siettem. Egy hosszú asztalnál a tanító ült, mellette két felsős, akik a kért könyvet a polcról előkeresték, a tanítónak adták. Az beírta a maga könyvébe, és átnyújtotta a tanulónak. Csak a tanítóval és segítségeivel beszélgettünk. A hosszú asztal felénk eső oldalán, nagy listákon voltak a könyvek címei. Azokról választhattunk.
Amikor beléptem, furcsa érzés fogott el. A csönd, az udvarias beszéd, a könyvespolcok néma titkai, az ismeretlenség szinte elbűvölt. Csak álltam, és tisztelettel bámultam magam körül.
Végül egy osztálytársam odasúgta, hogy ha nem tudom, milyen könyvet akarok, a listákon levő címek közül lehet választani. A tanító, a titokzatos hely ura, szigorúan nézett ránk, és barátom félénken elhúzódott mellőlem, én pedig izgatottan olvastam el a könyvcímeket. Azoktól azonban nem lettem okosabb. Sem a nevek, sem a címek nem árultak el nekem semmit. Vaktában választottam két nevet, és boldogan vittem haza első kölcsönzött könyveimet.
Címüket és tartalmukat idővel elfelejtettem. De hatásuk ma is elevenen él bennem.
Odahaza az ablak mellé ültem, és kinyitottam egyik könyvemet. Amikor hozzáfogtam olvasásához, mindenről elfeledkeztem. Anyám még dolgozott, kistestvéreim körülöttem zajongtak, mert éhesek voltak, és nekem kellett volna gondot viselnem rájuk. Nem is hallottam sírásukat, panaszukat. Azt sem vettem észre, hogy ott vannak. Hosszú, izgalmas útra, messze, ismeretlen világba indultam el.
Anyám, megérkezve, valami apró munkát bízott rám, és akkor ébredtem rá, hol is vagyok, és hogy magam is megéheztem. […] Szüleim azt hitték, a lecke van a kezemben, és nem szóltak semmit. Könyvemet olvastam. Csak néhány hét múlva vették észre, hogy valami mást olvasok, és kikérdeztek. Magyarázataimat nem értették, megnézték a könyvet, meglepetten és tisztelettel hallgatták beszédemet. Később, amikor emiatt egyéb tennivalóimról megfeledkeztem, sokszor haragudtak rám, sőt meg is gyűlölték a könyvet. De az akkor már annyira fontos része volt életemnek, hogy mindenáron ragaszkodtam hozzá.

111-112. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv · könyvtár · olvasás
ppeva P>!

Az elemi iskola utolsó évét ugyanúgy kezdtem, mint a többit: magányom a tenger, a folyó világából a préri vad népeinek világába vonult. Könyvéhségem annyira megnőtt, hogy az elemi iskola könyvtára már nem tudta kielégíteni. öt penni kölcsönzési díjért azonban a sokkal nagyobb városi könyvtárból is kaptam könyvet. Egyre több és több lelki táplálék feledtette csak el velem a valóság gonosz gondjait. De a vad irammal nem hagytam fel, mert a szellem ereje óvta meg szívemet az összeroppanástól.

126. oldal

Kapcsolódó szócikkek: könyv · könyvtár · olvasás
ppeva P>!

A nyár elején egy nap szomorú hírt hoztak anyámnak, az apám munkahelyéről. Férje megbetegedett, menjen el érte. A hírt hozó öregasszony mindjárt hozzátette, hogy legjobb lenne, ha egyenest a patikába menne „guta-cseppekért”, mert apámat szélütés érte.
Anyám ijedten kapta magára a kendőt, jajveszékelve hagyta meg, hogy kistestvéreimre vigyázzak, amíg ő oda van. […]
Anyám először a patikába futott, s onnan a munkahelyre. Mire odaért a gyógyszerrel, apám már nem volt magánál. Az emberek éppen targoncára rakták, hogy kórházba vigyék.

83-84. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szélütés
14 hozzászólás
Nightingale>!

Láttam, hogy a gyűlölet csak újabb gyűlöletet szül, és sosem szül igazságot. Láttam győzőket és legyőzötteket, és azt is láttam, hogy egyik sem tud boldogulni a másik nélkül. A győztesek állama sem tudta megindítani gyárait a legyőzöttek nélkül. És saját testemen tapasztaltam, hogy a szenvedést nem szünteti meg a gyűlölet. Éppen ellenkezőleg, a gyűlölet csak növeli a szenvedést, amely végül eluralkodik mindenen.

207. oldal

Bubuckaja>!

Apám sírja az új temető egy sarkában volt, amelyet még nem rendeztek. Akit a társadalom kivetett, holtában sem nyugodhatott a többiek mellett. Néhány hónappal később, egy őszi napon, amikor helyzetünk kissé javult, anyám szerzett az asztalostól fejfát és kivitte a sírhoz. De már nem találta ott azt a szerény kis halmocskát sem, ahová kevéske virágunkat raktuk. Apám sírján át út vezetett, széles út. A munkákat éppen irányító városi kertész anyám kérdésére zavarba jött, és azt igyekezett elhitetni vele, hogy téved, mert apám sírja az út melletti szemétdomb alatt van. Anyám nem felelt neki. Magában sírva elegyengette a szemetet, és beleszúrta a keresztet. Talán a lába errefelé nyúlik, s eléri a keresztet, ápolta magában a reményt.

205. oldal

pikkupilvi P>!

Közben apámra gondoltam. S velem volt a fény és az árnyék is. Ott kísértett mind a kettő, amikor valami izgalmasat vagy okosat tapasztaltam.

Nightingale>!

Moziba menet a csöndesebb mellékutcákon tekeregtünk, hiszen a leányok sem örültek volna, ha mindenki látja őket a fiúkkal sétálni. A moziban sietve húzódott ki-ki a maga csoportjába. Nem akartuk mutatni, hogy együvé tartozunk.
Hazafelé menet azonban, mikor a mi negyedünkben már teljes éji csönd honolt, szívesen jöttek volna hozzánk közelebb is. Lehet, hogy kézszorítással akarták meghálálni, amiért moziba vittük őket, s lehet, hogy az éjszaka mindent elrejtő sötétségében hagyták volna, hogy megszorongassuk őket. Mi pedig csak szégyenkeztünk azon, hogy annyira gyávák vagyunk, meg azon is, hogy ilyen kalandra merészkedtünk.
[…]
A lányok ezután még jobban lenéztek bennünket, titokzatosan és gúnyosan nevettek rajtunk.

165. oldal

ppeva P>!

– No, isten velük! – mondta végül a rendőr kedvetlenül.
Sisakjához emelte kezét, és elment. Anyám megint meghajtotta térdét, de nem szólt semmit. Az orosz cár birodalmában tisztelni kell a rendőrt, de szeretni nem lehet.

15. oldal

ppeva P>!

A család hétköznapjainak csúcspontja este következett be, amikor az apa és két nagyobb gyermeke is hazatért. A finom, kocsisruhás legidősebb fiú rendszerint csak éjjel jött meg. A többiek mind egyszerre ültek az asztalhoz. Anyjuk a középre tette a nagy fazekat, s minden tányérra mert a tartalmából. Közben apjuk egy egész kenyeret felszeletelt, s megkente vastagon vajjal. Az ételgőz körüllengte őket. Aztán élénken hozzáláttak az evéshez, de csak a szülők és a legidősebbek beszélgethettek. Mihelyt a kisebbek közül valamelyik megszólalt, felé villant apjuk szigorú pillantása. Ha ez nem hatott, kése nyelével az asztalra koppintott. Ez biztos segített. a kicsinyek elnémultak, mint egy csuka. Szigorú apjuk volt.
A családját erős kézzel igazgató apa érdekességét növelte a szememben, hogy sokszor kevert idegen szavakat beszédébe. Náluk tudatosodott benne, hogy svédek is vannak a világon. Amikor először látogattunk hozzájuk, anyám magyarázta meg hazafelé jövet. De azért megdöbbentett. Minden alkalommal, ha megszólalt, megijedtem, és feszülten figyeltem szavára. Olykor mégis nehéz volt megérteni, mert rossz helyre rakta a szavakat. Nevetni lett volna kedvem, ha mertem volna. De bizony csöndesen meglapultam, hogy még csak észre se vegye ottlétemet.

31. oldal

Georgina77>!

Nem vádolok senkit. Aki szerencsétlen, az nem tartozhat sem a gyűlölködők, sem a gyűlöltek táborába. Emlékeztetésül az utókornak, papírra vetettem mindazokat az élményeket, amelyek valóban megtörténtek, azt, amit a környezetem gondolt, remélt és cselekedett. És hogy mi lett mindebből… Azt is elképzeltem, ha megtalálom az okát, miért gyötri az emberiséget a nyomor és a gond, talán másoknak is fényt tudok gyújtani a sötétségben, amely mindig körülveszi őket.

208. oldal