Theodor Mommsen dán német

A római jog könnyebbé teszi a szolgának urától, mintsem a fiúnak atyjától való elválását; amannak szabadon bocsátása már régen és egyszerű alakban megengedtetett, ennek felszabadítása csak sokkal később és nagy kerülő úton tétetett lehetővé. Sőt ha az úr szolgáját s az atya fiát eladja, és a vevő mindkettőt szabadon bocsátja, a rabszolga ez által felszabadúl, a fiú azonban a szabadon bocsátás által ismét visszaesik az előbbi atyai hatalom alá. Ily módon az atyai és férji hatalom azon kérlelhetetlen következetesség által, melylyel a rómaiak felfogták, valódi tulajdonjoggá változott át.

I. kötet, 81-81. oldal (V. fejezet: Róma eredeti alkotmánya)

A delosi nagy rabszolgavásáron, hol a kisázsiai rabszolgakereskedők árúikat az itáliai üzéreknek eladták, egy napon néha egészen 10,000-ig ment azon rabszolgák száma, kit reggel a hajókról kiszálíttattak és estig egytől egyig eladattak – ami egyúttal azt is bizonyítja, mily óriási számmal szállították a rabszolgákat és azt is, mennyire meghaladta mégis a kereslet mindig a kínálatot. És ez nem volt csuda. Már a hatodik századbéli római gazdaság leírásában előadtuk, hogy az, úgy mint általjában az ókor összes nagygazdasága, a rabszolgák általi kezelésen alapult. Bármire vetette is magát az üzérkedés, eszközét kivétel nélkül mindig a jogilag állattá aljasított ember képezte. Rabszolgák űzték nagy részben a kézi mesterségeket úgy hogy munkájok haszna az úr zsebébe jutott. Az adót bérlő társaságok az alsóbb fokokon rendszerint rabszolgáik által szedették be a nyilvános illetékeket. Rabszolgakéz mívelte a bányákat, égette a szurkot és végzett minden hasonló munkát; csakhamar szokásba jött rabszolga-csapatokat küldeni a spanyol bányákba, melyeknek igazgatói azokat szivesen elfogadták és magas bért fizettek érettök. A bor- és olaj-szüretet Itáliában nem a jószágon alkalmazott munkások, hanem valamely rabszolgatulajdonos végezte, kinek az egyesség útján kiadatott. A marha-csordákat közönségesen rabszolgák őrizték; az Itália nagy terjedelmű legelőin élő felfegyverzett, gyakran lovas pásztorrabszolgákat már említettük, és a legelőgazdaságnak e neme csakhamar a tartományokban is kedvenc tárgyát képezte a rómaiak üzérkedésének, – igy például, Dalmátia alig volt meghódítva, és a római tőkepénzesek már elkezdték ott itáliai modorban nagyban űzni a marhatenyésztést. De minden tekintetben még sokkal ártalmasabb volt ennél a tulajdonképeni ültetvényes rendszer, melyben a föld egy csorda, gyakran vassal bélyegzett rabszolga által míveltetett, kik békóval lábukon felügyelők őrizete alatt nappal a mezei munkát végezték s éjjelre egy közös, gyakran földalatti börtönbe csukattak össze.

V. kötet, 98-99. oldal (II. fejezet: A reformmozgalom és Tibérius Gracchus)

Ha azonban a kormányzásra való kizáró képesség igazolni képes a történelem itélőszéke előtt bármely forradalmat és bármely bitorlást, ennek szigorú Ítélete kénytelen lesz elismerni azt is, hogy e testület nagy feladatát ideje korán felfogta és méltóan betöltötte. Megbízatását nem a születés hiú véletlene, hanem lényegében a nemzet szabad választása által nyerve, négy-évenként a legérdemesebb férfiak szigorú erkölcsi törvényszéke által helyben hagyva, élethossziglan viselte hivatalát, s nem függve a megbízatás lejártától vagy a nép változékony véleményétől, magában egyesülten és elhatárolva a rendek kiegyeztetése óta, magába ölelve mindazt, a mi politikai értelmességet és gyakorlati államtudományt az állam csak felmutathatott, korlátlanúl rendelkezve minden pénzügyi kérdésben s a külpolitika vezetésében, a végrehajtó hatalom felett, ennek rövid tartama és a rendi viszályok megszűnte után a senátus szolgálatába jutott tribúni intercessio segélyével tökéletesen uralkodva: a római senátus legnemesebb kifejezése volt a nemzetnek, és következetesség s állami eszély, egyesség s hazaszeretet, teljhatalom és megbízható bátorság dolgában minden idők legelső politikai testülete — még most is „királyok gyülekezete", amely republicánus odaadással despotikus erélyt tudott egyesíteni. Soha még államot kifelé szilárdabban és méltóbban nem képviselt senki, mint Rómát a jó időkben senátusa.

II. kötet, 105-106. oldal (III. fejezet: A rendek kiegyeztetése s az új aristokratia)

Ha az illető sem tartozását nem teljesítette, sem képviselője nem akadt, akkor a "király a megfogottat oly módon Ítélte oda a hitelezőnek, hogy ez őt rabszolgáúl elvihette és tarthatta. Ha azután hatvan nap elmúlt s ezalatt az adós a piaczon háromszor kiállíttatott s egyúttal kikiáltatott, vajon nincs-e senki, a ki rajta megkönyörűlne, és ha mindez sikertelen maradt, akkor a hilelezőknek joguk volt őt megölni s holttestét magok közt felosztani, vagy pedig gyermekeivel s mindenével együtt a külföldre rabszolgáúl eladni, vagy rabszolga gyanánt önmagoknál megtartani, mert mindaddig, a míg a római község területén maradt, római jog szerint teljesen rabszolgává nem lehetett.

I. kötet, 206. oldal (XI. fejezet: Jog és bíróság)

A patríciusi tagok közt, nevezetesen a sorban való kérdezésben, csakhamar bizonyos rangkülönbség vergődött érvényre olyformán, hogy azok, kik a legfőbb községi hivatalra előre ki voltak jelölve, vagy azt már egyszer viselték, a lajstromban a többiek elé jegyeztettek és szavazáskor a többinél előbb kérdeztettek meg; s ezek elsejének, a tanács elilljárójának (princeps senatus) helyzete csakhamar mindenki által irigyelt tiszteleti állássá lett.

II. kötet, 20. oldal (I. fejezet: Az alkotmány megváltoztatása)

Hogy a földmívelés Rómában az első és legkiterjedtebb kézimesterség volt, mellette azonban az ipar egyéb ágai sem hiányoztak, az már a városi életnek, a latinok ez emporiumában történt gyors kifejlődéséből következik; s csakugyan már Núma király institútiói közt, vagyis a Rómában emlékezetet meghaladó idők óta fennálló intézmények közt, nyolc kézműves céhet találunk elsorolva: a fuvolások, aranyművesek, rézművesek, ácsok, kallósok, festők, fazekasok és lábbeli-csinálók céheit, melyekkel a legrégibb időre nézve, midőn a kenyérsütés és az iparilag űzött gyógyászat még ismeretlen volt, s a ház asszonyai magok szőtték a ruházatra szükséges gyapjút, a megrendelés folytán idegenek számára dolgozó iparok köre lényegében körülbelül ki van merítve. Nevezetes, hogy a vasból dolgozók külön céhére nem találunk. Ez új bizonyítéka annak, hogy a vas feldolgozása Látiumban aránylag későn kezdődött; a miért is a rituáléban példáúl a szent eke s a papi borotva készítésére a legkésőbb korig általában csak rezet volt szabad használni.

I. kötet, 258-259. oldal (XIII. fejezet: Földmívelés, ipar és forgalom)

Ha megfontoljuk, min alapúlhat a tizenkettes rendszer, mikép történhetett, hogy a számok egyenlő sorából a tizenkettes szám oly gyorsan és általánosan előtérbe lépett a tízes mellett, ennek okát aligha kereshetjük másban, mint a nap és hold járásának összehasonlításában. A tíz ujjas két kéz, s a napnak mintegy a hold tizenkét fordulásával felérő pályája adott először alkalmat az embernek egy, egyenlő egységekből összetett egységnek mély értelmű elképzelésére, s adta meg ezzel egy számrendszernek fogalmát, első kiindúlási pontját a máthematikái gondolkozásnak.

I. kötet, 274. oldal (XIV. fejezet: Mérték és írás)

E római év a tavasz elejével kezdődik; első hónapja s az egyetlen, mely egy istentől vette nevét, Marsról neveztetett el (martius), a három következő a csírázásról (április), növésről (maius) és virágzásról (iunius) ; az ötödik s a többi egészen a tizedikig, mindenik a maga sorrendi számáról (quinctilis, sextilis, september, october, november, december), a tizenegyedik a kezdésről (ianuarius), miben valószínűleg a mezei munkának a hét közepét s a munkaszünetet követő megkezdésére gondoltak, a tizenkettedik s a közönséges évben az utolsó pedig a tisztításról (februarius). Ezen szakadatlan körfolyamban visszatérő sorához a hónapoknak minden szökőévben még egy névtelen „munkahónap “ járul (mercedonius) az év végén, tehát február után.

I. kötet, 278-279. oldal (XIV. fejezet: Mérték és írás)

Mindezek után valószínű s magában véve is hihető, hogy az itáliai építészet a hellénekkel való érintkezés előtt fakunyhókra, fatorlaszokra s föld- és kőtöltésekre szorítkozott, s hogy a kőszerkezet csak a görögök példája nyomán és jobb szerszámaik segélyével jutott alkalmazásba.

I. kötet, 315-316. oldal (XV. fejezet: A művészet)

Ha pedig végre ítéletet kell mondanunk a különböző itáliai nemzetek művészeti hajlamai és képességei felett, úgy már itt szembe ötlik az, a mi a műtörténet későbbi korszakaiban természetesen még sokkal világosabban lép előtérbe, hogy az etruskok ugyan előbb jutottak a művészet gyakorlatára, s tömegesebben és gazdagabban dolgoztak, de másrészt műveik célszerűség és hasznosság tekintetében nem kevesbbé, mint szellem és szépség dolgában mögöttük állnak a latinoknak és sabellieknek. E korra nézve ugyan ez még csak az építészet mezején mutatkozik.
[…]
Bármennyire fázzanak tőle, kénytelenek lesznek, ép úgy, a mint a világ rég felhagyott azzal hogy a görög művészetet az etruskból származtassa le, magokat arra elszánni, hogy az itáliai művészet történetében az etruskokat az első helyről az utolsóra tegyék át.

I. kötet, 320-321. oldal (XV. fejezet: A művészet)