Thea von Harbou német
Teljes név | Thea Gabriele von Harbou |
---|---|
Katalógusnév | Harbou, Thea von |
Nem | nő |
Képek 1
Könyvei 5
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Tolnai regénytára Tolnai · Necronomicon Dávid · Szép könyvek Légrády Testvérek · Pesti Hírlap Díszkönyvtára Légrády Testvérek
Népszerű idézetek
Megfeszített akarattal, úgyhogy belenyögött, felrántotta a szemét, és körülnézett. A boltozat olyan volt mint egy sírbolt, emberfejek, oly szorosan egymás mellett, hogy úgy hatnak, mint egy frissen felszántott föld göröngyei. Minden arc egy pont felé fordul: az istenien szelíd fény forrása felé.
Gyertyák égnek, a lángok formája mint a kard. A fény keskeny világító karjai álltak körben egy leány feje körül, kinek hangja olyan, mint Isten lélegzete.
53. oldal, 5. fejezet (Dávid, 1995)
– Miért bocsátottad el, apám? – kérdezte a fiú.
– Nem tudom használni – mondta Joh Fredersen, és még mindig nem nézett a fiára.
– Miért nem, apám?
– Nem használhatok olyan embert, aki összerezzen, ha megszólítják – mondta Metropolisz ura.
– Talán rosszul érezte magát… Talán bánkódott valakiért, kit szeret…
– Lehet. Talán kábult volt még a nagyon is hosszú éjszakától Yoshiwarában… Óvakodj, Freder és ne hidd, hogy az emberek, csak azért, mert szenvednek, jók, hibátlanok és áldozatok. Aki szenved, bűnös lett; magán… másokon.
18-19. oldal, 2. fejezet (Dávid, 1995)
Falszélességű alapzaton pihent egy asszony kőből faragott feje…
Nem művész munkája volt, hanem egy férfi műve, aki olyan gyötrelmek között, melyekre az emberi beszéd nem talált szavakat, mérhetetlen nappalokon és éjszakákon át viaskodott a fehér kővel, míg végül, úgy látszott, mintha a fehér kő mégis csak megértette volna végre, és önmagától alkotta a női fej formáját. Olyan volt, mintha itt nem működött volna szerszám – nem, de mintha egy férfi, szakadatlanul minden erejével, minden vágyával, agyveleje, vére és szíve minden kétségbeesésével e kő előtt heverve, szólította volna nevén az asszonyt, míg végül a formátlan kő megkönyörült rajta, és önmaga teremtette az asszony képét, aki két férfi számára jelentette az egész menyországot és az egész poklot.
39. oldal, 4. fejezet (Dávid, 1995)
– Hogy ki ez? – felelte. – Futura…
Paródia… ha így akarod nevezni. Így is: megtévesztés… összességében: nő… Minden férfi alkotó először is egy nőt teremt magának. Nem hiszek abban a szélhámosságban, hogy az első ember férfi volt. Ha férfi-isten teremtette a világot – (reményeim szerint Joh Fredersen) – akkor mindenesetre először, gyöngéden és alkotói játékban kéjelegve, megteremtette a nőt. Megvizsgálhatod, Joh Fredersen, hibátlan. Kissé hűvös, elismerem. Ennek az anyag az oka, mely az én titkom. De hiszen még nem készült el teljesen. Még nem is került ki alkotója műhelyéből. Nem tudom magam erre rászánni… Megérted ezt? Befejezés annyi, mint elszakadás. Nem akarok tőle elválni, azért is nem adtam még neki arcot. Ezt majd te adsz neki, Joh Fredersen. Hiszen te rendelted meg az új embert.
43. oldal, 4. fejezet (Dávid, 1995)
– Apám! Segíts azokon az embereken, akik a gépeid mellett élnek!
– Nem tudok rajtuk segíteni – mondta Metropolisz agyveleje. – Senki sem tud rajtuk segíteni. Ott vannak, ahol lenniük kell. Azok, amiknek lenniök kell. Másra és többre alkalmatlanok.
– Nem tudom, mire alkalmasak – mondta Freder tompán; feje mellére hanyatlott, mintha félig lekaszálták volna. – Csupán azt tudom, amit láttam… és ezt látni, borzasztó volt… Végigmentem géptermeken, olyanok, mint a templom. Valaha minden nagy isten fehér templomban lakott. Láttam Baalt és Molochot, láttam Dsaggernaut isteni kocsiját és a Hallgatás tornyait, Mohamed sarlóalakú kardját és Golgota keresztjét. És mindez gép, gép, gép, melyek odavarázsolva állványaikra, mint az istenségek templomaik trónszékén, élik istenhez hasonló életüket. Szem nélkül, de mindent látnak, fül nélkül, de mindent hallanak, szó nélkül és önmagukat hirdető szájjal; se férfi, se nő és mégis nemzenek, fogannak, szülnek, élettelenek. És mégis megrázzák templomuk levegőjét elevenségük soha el nem haló lélegzetével. És az isten-gépek magányában. Nem kell terhet cipelniük. A terhet a gép cipeli. Nem kell semmit sem emelniük, és feszíteniük, a gép emel, és feszít. Semmi más tennivalójuk nincs, mint örökkön azt az egyet és ugyanazt szolgálni. Keskeny másodpercekre kimérve mindig ugyanaz a fogás, ugyanarra a másodpercre. Van szemük, de mintha vakok lennének, kivéve egyet: a manométer skáláját. Van fülük, de mintha süketek lennének, kivéve egyet: gépük zúgását. Virrasztanak és virrasztanak és nincsen más gondjuk, csak ez az egy: ha éberségük enged, fölébred a gép színlelt álmából és őrjöngeni kezd és önmagát veti darabokra. És a gép, melynek nincsen se feje, se agyveleje, szívja és szívja az éberség feszültségével, örökös éberség ez, kiszívja őre agyvelejét a megbénult koponyából, és nem enged és szív és nem enged, míg végül a kiszítt koponyán egy lény lóg… Már nem ember és még nem gép, kiszivattyúzva üresre, kivájva, elhasználva. És a gép, mely kiszürcsölte, és fölfalta az ember gerincvelejét és agyvelejét, kitörülte koponyája boltozatát, hosszú lágy zúgásának hosszú nyelvével, akkor a gép csillog bársonyezüst fényében, elárasztva balzsamos olajjal, – Baal és Moloch. És te apám, ráteszed ujjad a kis kék fénylemezre és Metropolisz, a te nagy, pompás, szörnyű városod, felbömböl és hírdeti, hogy új embervelőre éhezik, és az eleven élelem behömpölyög, mint egy folyó a géptermekbe, melyek olyanok, mint a templomok és az elhasználtakat kiköpik…
Hangja elcsuklott. Egyik öklét keményen beleverte a tenyerébe, és ránézett apjára.
– …és mégis emberek, apám!
[…]
– Az, hogy az emberek oly könnyen elhasználódnak a gépek mellett, Freder, nem a gép falánkságát bizonyítja, hanem az emberanyag silányságát. Az ember a véletlen terméke, Freder. Ha öntési hiba van benne, akkor nem lehet visszaküldeni az olvasztóba. Kénytelenek vagyunk elhasználni abban az állapotban, amilyen. Amikor is a statisztikus kimutatja, hogy a szellemi munkát nem végző munkás munkabírása hónapról-hónapra csökken…
[…]
– Nem tartasz tőle, apám – (föltéve, hogy a statisztikának igaza van, és az emberanyag egyre hamarabb romlik) –, hogy egy szép napon nem lesz már élelem az emberevő istengépek számára és az üvegből, gumiból és acélból készült istenségek gyalázatosan éhen fognak halni?
– Ez az eset elképzelhető – mondotta Metropolisz agyveleje.
– És mi lesz akkor?
– Akkor – mondotta Metropolisz agyveleje –, már készen kell állnia annak, ami az embert pótolja.
21-23. oldal, 2. fejezet (Dávid, 1995)
– […] Egy év, ugy-e rövid idő? De egy évben tizenkét hónap, ötvenkét hét és háromszázhatvanöt nap van… Ha ezeket az értékes hónapokat, heteket, napokat izzó, forró szerelemmel töltjük ki, nem többet ér-e, mint sok ember szürke életideje?
43. oldal