!

Tersánszky Józsi Jenő magyar

1888. szeptember 12. (Nagybánya) – 1969. június 12. (Budapest)

Teljes névTersánszky József Jenő
NemFérfi
Wikipédiahttp://hu.wikipedia.org/wiki/Tersánszky_Józsi_Jenő
DIAhttps://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/tersanszky-jozsi-jeno

Könyvei 76

Tersánszky Józsi Jenő: Misi Mókus kalandjai
Tersánszky Józsi Jenő: Legenda a nyúlpaprikásról
Tersánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci
Tersánszky Józsi Jenő: Viszontlátásra, drága
Tersánszky Józsi Jenő: A margarétás dal
Tersánszky Józsi Jenő: Paprikás, a buta nyúl
Tersánszky Józsi Jenő: Illatos levélkék
Tersánszky Józsi Jenő: A havasi selyemfiú
Tersánszky Józsi Jenő: Kakuk Marci ifjúsága
Tersánszky Józsi Jenő: Viszontlátásra, drága… / Legenda a nyúlpaprikásról

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Millenniumi Könyvtár, Klasszikusok fiataloknak, Már tudok olvasni!, Vidám Könyvek, Diákkönyvtár, Kis szerelmes irodalom, Harminc Év, Osiris könyvtár - Irodalom, Klub klasszikusok, Iciri-piciri könyvek, Nemzeti könyvtár, Kék regények, Magyar Elbeszélők

Fordításai 16

Jack London: A vadon szava
Jack London: A kalózhajó
Jack London: A barna farkas
Hunyadi Csaba (szerk.): Poe és követői
Jack London: A maják kincse
Jack London: Az élet szerelme
Dupka György (szerk.): Borzalmak könyve
Réz Pál (szerk.): 24 izgalmas novella I-II.
Jack London: Kisregények és elbeszélések I-II.
Jack London: Az éneklő kutya / A fehér csend

Antológiák 16

Szilágyi Zsófia (szerk.): 20. századi magyar novellák – 1905–1920
Domokos Mátyás (szerk.): A magyar novella antológiája I-II.
Száz magyarok könyvei I-X.
Háy János – D. Szabó Mária (szerk.): Ákombák tanár úr
Háy János – Gimes Katalin – Kőrössi P. József (szerk.): Karácsonyi történet
Illés Endre (szerk.): Magyar elbeszélők – 20. század I-III.
Kelemen Sándor (szerk.): A kívánságfa
Élő magyar irodalom
Illés Endre (szerk.): A megnőtt élet
Lukács László – Pomogáts Béla – Rónay László (szerk.): Öröktűz

Róla szóló könyvek 7

Galsai Pongrác: A besurranó szerkesztő
Rónay László: Tersánszky Józsi Jenő
Kerékgyártó István: Tersánszky Józsi Jenő
Hatvany Lajos – Glink Károly: Beszélő házak és tájak
Tarján Tamás (szerk.): Virgonc szavak virgonc királya
Illés György: Szellemidézés
Dersi Tamás: Thália magyarul tanul

Népszerű idézetek

>!
Epilógus

A varjú rossz ómen, nyúlbabona szerint. Viszont kényszerű szövetségese a nyúlnak minden madár. Veszély közeledtét leghamarabb jelzi a légi posta.

193. oldal, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982

Kapcsolódó szócikkek: nyúl · varjú
>!
Lady_L P

Nahát, egy délután ott uzsonnázgatom mint reményteljes írócska, a Kabos-páholyban.

Éppen Ady mellett ültem, véletlen.

Ady józan, szófukar, mint rendesen. Ha megszólítják, összerezzen. Köhécsel, és furcsa, rekedtes, hadri beszédmodorában ejt egy-két mondatot. Azt is csak köznapi ügyekről. Például arról, hogy: Budapesten csak két embernek van még a párizsi új divat szerinti, lapos keménykalapja. Tihanyinak és Adynak, tehát Tihanyi joggal keresztelte az új kalapformát entellektüel pincsinek. Ha komoly irodalmi vagy művészeti vagy politikai kérdés dobódik föl a páholyban? Adyt nem bírhatni nyilatkozatra, sőt, látszólag, érdeklődésre sem. Kitér a vita elől.

Egyszerre egészen furcsa jelenet rázza föl a páholyt.

A széthúzott függöny előtt a verhetetlen népszerűségű író, Szomaházy István jelent meg. Valakit keres? Forgatja jellegzetes fejét körödes-körül.

Kabos Ede is fölfigyel. Amikor megpillantja Szomaházyt, hangosan, kedélyesen rikkant feléje:

– Szervusz, Pistukám! Na, nem tisztelsz meg bennünket, hogy szerény körünkbe ülj?

Szomaházy elvigyorodott erre. De láthatólag némi feszély csillogtatja szemét. Tétovázik a szíves meghívásra.

A páholy feszült némaságba süppedt.

Meg kell magyarázni, miről van szó. Ennek a társaságnak a levegője, a szellemi szintje olyan, hogy Szomaházy István személyisége egy más bolygó lényei közé is jobban illenék.

Ebben a társaságban a Pesti Hírlapról, leghatalmasabb sajtószervünkről, úgy beszéltek csak, hogy: a ponyvaközlöny! Valaki lórumlapnak keresztelte el, mert a lórum kártyajáték sok figurája közül csak a legutolsót szokták játszani. A Pesti Hírlap egyetlen érdemes olvasnivalójául ez a társaság csakis az apróhirdetéseit ismerte el, megjegyezve, hogy ezeknek írói még fizetnek is a lapnak, míg a másik felének írói érdemetlenek a busás tiszteletdíjakra.

Viszont Szomaházy István volt a P. H. dicsősége. Éveken át folyt Lila test és sárga sapka című zsokéregénye, szinte lehetetlen tömegsikerrel. A Szomaházy három szőrhegyét, a hegyes bajuszát és szakállát, a legtehetségtelenebb torzképrajzoló is papírra vetette néhány vonallal, mint később a nácicsászár Hitler Adolf kis bajuszát és homloktincsét. A pénzen ábrázolt pofaszakállas Ferenc József-kép vetekedhetett akkoriban legföllebb a három szőrhegyű Szomaházy-arcmással.

Hát szóval, Szomaházy szerkesztőségbeli barátja, Kabos Ede meghívására, némi habozás után akként döntött, hogy mégis közénk ül a páholyba.

Be kellett természetesen mutatkoznia Kabos Edén kívül mindenkinek. A tündökletes írócsillag nem titkolt önérzetével vagy esetleg zavarában, gyorsan, szinte dobálta odafelé mindnyájunknak a kezét. Így:

– Szomaházy! Szomaházy! Szomaházy!

Üres hely csak egy kínálkozott neki a páholyban. Ez Csáktornyai Zoltán festőművész mellett kínálkozott. Tehát utolsóul Csáktornyainak mutatkozott be Szomaházy.

Csáktornyai rosszmájúságáról hírhedett alak volt. Nagybányai élharcos, a fiatalok csoportjából. Amikor Szomaházy feléje löki kezét, és mondja hozzá:

– Szomaházy!

Csáktornyai utánozhatatlan kaján bárgyúságot alakított ki képén. Majd angyalian ezt a kérdést fuvolázta Szomaházyhoz:

– Szintén fest?

Szomaházy vérvörös lesz. Őróla nem tudni: kicsoda, mi a foglalkozása? Ez talán állástalan, tarhás művésznek nézi, hogy ilyen szánakozva méregeti?

– Szomaházy vagyok! – ejti ki hangosan, tagolva. Önérzettől villog csíptetője mögül szeme. Hogy ezzel agyonsújtotta Csáktornyait.

De Csáktornyai mestere az alakoskodásnak. Rémülten, segélykérően néz körül. A páholy már kékül-zöldül az elfojtott pukkadozástól. Kabos Ede szigorúan mered Csáktornyaira. De az megint égi ártatlansággal hebegi:

– Értem! Ez a neve. Szoma-izé… De én csak azt bátorkodom kérdezni, hogy maga-maga… ön is… festő?

Szomaházy kárhozatos nevetség tárgya. Érzi! Hörgésszerűen köhécsel. Válaszra sem méltatja Csáktornyait. Akit többen ráförmedésszerűen tájékoztatnak:

– Író! Nem festő!… Ismerned köllene a nevét!

– Ja?… Utóbb sokat járok külföldön! – mentegetőzik rém ostobán Csáktornyai.

Ezzel az eset fölött napirendre térne a páholy, a külső látszat szerint. De a keblek a röhögéstől repedeznek. Szomaházy merő feszély. Szórakozottan vált néhány mondatot Kabossal. Végre is a páholy kínpad neki. Hamarosan búcsúzik.

Akkor aztán hiába tart Kabos Ede vad leckéztetést a tisztelt jelenlevőknek. Kitört a vihajgás.

Ady is úgy kacag harsányan, mint a többi, hogy könnyeit kell törülnie.

Ilyen volt ennek a páholynak a levegője. És ilyen kellemes, szellemes, fölhangoló percekért történt bizonyára, hogy Ady Endre, a világ bármely tájáról érkezett légyen, legelőször a Palermo kávéházban ülte ki az uzsonnaidőt, és adott alkalmat nekem, többször, társaságára.

A második (Találkozások Ady Endrével)

>!
Epilógus

De fehérnépekkel az már úgy van, hogy szót adni átal nekik annyi, mint száraz szérűn tüzet rakni.

298. oldal, I. kötet, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1981

>!
Carmilla 

     – Fiacskám! Az emberfaj gaz, gyilkos faj. A fenevadaktól csak az különbözteti meg, hogy a bevallott, az egyenes ellenségeskedésen kívül még mindenféle piszok, alattomos módokat is felhasznál a békés, kérődző állatok ellen. Álkönyörület a könyörülete. Haszonlesés az egyetlen lelki rugója. Ha a kés vagy tagló helyett enni ad a kérődzőnek? Akkor hizlalni akarja a levágáshoz. Ha másként kíméli életét? Akkor hámban, igában akarja agyonhajszolni addig, amíg a végén csakúgy pályázik a húsára is, ha kidőlt… Félj tőlük!

50. oldal, Második rész (Magvető, 1979)

>!
SteelCurtain

Elég az hozzá, hogy a kocsit tényleg elértem.
Egy kocsmában detektálta magát a kocsis, és a lovak zablával az útárok füvéből próbáltak ebédelni, szegények.
Mondhatom, nagyon jókor érkeztem a kocsis számára, akárcsak a józan lelkiismeret és kötelességtudás őrzőangyala. Alig állt már a lábán, és kínaiul beszélt. Az érkeztemre kezdte visszanyerni maradék eszét, és kezdte vakarni a fejét a késése miatt. Mégis mikor meglátta a kerékpárt, és megtudta, hogy azon hoztam utána a kalácsot, hát elfelejtette minden sietségét. Nem akart addig elindulni, amíg meg nem mutatom, hogy megy ez az ördögmotolla. Kihívta a kocsmából részeg cimboráit, de kijött még a kocsmárosné kilencvenéves öreganyja is megbámulni azt a csudát, hogy én hogyan billegek két keréken az ég és föld között, és még terüt is viszek a hátamon. Megtapogatták sorra a gépet. Újra meg újra körbejáratták velem rajta a tágas kocsmaudvart. Hűhóztak, álmélkodtak. Végül pedig erőszakkal bevittek a kocsmába, hogy igyak velük egy pohár bort. Kénytelen voltam magamba diktáltatni éhomra egy pohár olyan vinkót, amitől savanyúkáposztás hordónak néztem az égboltot is.

Kapcsolódó szócikkek: bor · kerékpár
>!
Lady_L P

Tudós bírálói rábizonyították Arany Jánosra, hogy lángelméje tudatosan építette föl valamelyik remekművében ezeket és ezeket a sorokat. Mire Arany János röviden azt mondta:
– Tudta a fene!
Ha nem szerénytelenség, hát Kosztolányi Dezsőre emlékezve, azzal illik kezdenem, hogy írói pályámon az Arany esetének éppen a fordítottja kapcsolódik Kosztolányi Dezsőhöz.
Nem értékmérő a megállapításom abban, hogy a szokványba helyezkedő és a kísérletező írók között a nehezebb rész mindenesetre az utóbbiaké. (Mert hiszen akad elég fércmunka a különcködő és eredetieskedő fajta között is.)
Szóval, én mint író-mesterember, észrevettem, hogy olvasott műveknek nemcsak üdvös hatása van, hanem bénító is, rám nézve. Bizonyos gondolatbeli ütem, bizonyos sínek a világszemléletben, egyszerűen ráerőszakolják magukat működésemre, kéretlen és kívánatlan is, hogy aztán alkotásom utánérzés bélyeget nyerjen. Így, még ha a magva eredeti is, de hát a köntöse rontja el.
Akkora dühös harcot folytattam ez ellen, hogy életemnek egyik szakában szó szerint belebetegedtem. Viszont aztán, hogy ilyen mély pontról tornásztam vissza magam, tehát olyan rezdüléseket is számon tudok tartani mesterségemben, amiket csak velem azonos, kivételes gyakorlatú vagy hát tudású kartársak értékelhetnek. (Ismétlem, ez nem értékmérés. Mert akkor zavaros és félreértéses lesz további mondandóm.)
Megrendelnek tőlem egy gyermekmesét. Meg is írom. Az aranykakasról szól, aki ellenőrzi a rendes kakasokat, és ha nem kukorítanak idején, vagyis elalusznak, akkor az aranykakas elhajtja a tyúkjaikat, és azok aranytojást tojnak, ami viszont gyalázat és büntetés a lusta kakasokra.
Persze hogy a mesének van bizonyos nevelési szempontból veszélyesnek tartott zamata. De olyan ügyesen csináltam meg, hogy az akkori valláserkölcsi rémuralom sem átkozott ki. Ellenben a műfajt magam hagytam abba úgy, hogy egy kitűnő írói ötletet adott nekem.
Csinálhatok egy felnőtteknek való, jó társadalmi szatírát, ilyen gyerekmese hangulatban tartva azt.
Meg is kezdtem. Budapest jellegzetes madarairól, a csókákról egy regényt. Ám elkezdődött a harc, hogy Aesopustól kezdve és Apuleiusszal folytatva, Rudyard Kiplingig, lerázzam magamról a rám tolakodó hatásokat. Harcmodornak körülbelül azt találtam ki, mint ahogy gyerek- és ifjúkoromban keszeg csontú létemre a nehéz súlyú ellenfelekkel viaskodtam. Hagytam magamra a túlerőt, és amikor elbízta magát, akkor támadtam én váratlan.
Az írás pokoli élvezetet nyújtott ezzel a módszerrel. Kezdtem egy olyan mondatba, akár egy misekönyv szövegéből írnám ki, és hirtelen beleszúrtam egy külvárosi csibész kifejezést. Vagy finom Voltaire-irányból egyszerre átcsaptam zamatos népi hangba.
A regénybe belerejtettem Anatole France-nak elég romboló nézetét az egyéniség lezüllesztéséről, úgyhogy mindjárt bemutatom az eredményt is mellette…
Elég!
A Nyugat szerkesztősége akkoriban, ha üresen sírt a szerkesztő után, hát azokat az Andrássy úti Korona kávéházban fedezhette föl.
A madárregényem, természetesen néhány évi szokásos heverés után, végre is a Nyugatban jelent meg.
Egy nap Kosztolányi Dezső tiszteli meg a szerkesztőséget a kávéházban. De amint megpillant, otthagy csapot-papot, Osvátot, Gellértet, és szinte fölindultnak látom, amint hozzám jön és raccsolja:
– Szánjál vám páv pevcet. Nagyon bivizgat, hogy közöljek valamit veled.
– Nagyon szívesen!
Megegyeztünk abban, hogy ha ki-ki végezte a dolgát, akkor együtt gyalog sétálunk át Budára a Lánchídon.
Nos, amikor a kávéházból kiléptünk, Kosztolányi belém karol, és így kezdi:
– Én nem tartozom a hízelkedők közé. És végeredményben, te nem olyasvalaki vagy, aki hát, mint izé… ne haragudjál, társadalmi nagyság vagy mi, számítanál… szóval, olvastam ezt a Csóka-dolgodat, és, édes fiam, zuhanok, tudod, zuhanok és emelkedem, mint egy szellemi léggömbben… Ez, ez, ez hallatlan gyönyörűség, amit ez az írásod revelál, kérlek… Te, ugye, nem haragszol?… Azt hiszem, nem sejted, mit alkottál… Ez nemhogy remeklés… Ennek nincs neve… Azt hittem, rosszul leszek nevettemben, minden során…
Ebben a stílusban dicsér és dicsér szembe engem Kosztolányi Dezső, végig az Andrássy úton és Fürdő utcán és Lánchídon.
Nekem pedig a boldogságon felül, hogy egy ilyen általam is nagy embernek tartott pályatársam meghajtja előttem a zászlót… még külön csiklandós, ravasz élvezet az, hogy: nem tudja elképzelni, miképp az az előadásmód, ami őt elragadtatja, tudatos, fortélyos fogás tőlem és nem vadvirágos ihlet szülte magzat.
Meghagytam őt hitében mindvégig. És onnan kezdődőleg követtem el pályám legnagyobb ostobaságát.
Kosztolányi komolyan, szeretettel kért arra, hogy: szedjem össze neki minden művemet, mert egy tanulmányt, egy könyvet akar írni rólam.
Hát persze, hogy minden öröm megmozdult bennem erre a kérésre. De aki nem tett eleget neki, az én voltam. Az égrepesztő marhaság világbajnoka!
Valami érthetetlen eszelősséggel azt véltem, nem egyenkint, összevissza viszem el munkáim Kosztolányinak, hanem először megszerzem az egész gyűjteményt. Talán el is kezdtem mindjárt. De aztán vagy látogatók zsákmánya lett a gyűjtemény egy-egy és végül minden darabja, míg a további kötetek után jártam, vagy tudom is én…
Kosztolányi még sokszor, már aztán jogos szemrehányással, sértődötten hozta föl, hogy: nem kívánhatom tőle még azt is, hogy hordja össze munkáimat! Vagy nem érdekel az, hogy ő állítson a Pantheonba?
Szégyen-gyalázat! Mulasztásom mulasztás maradt. Bűnös, sőt hanyagságból bűnös mulasztás!
De tulajdonképpen a végén kezdtem ezt a visszaemlékezést.
Diákkoromban még, a pad alatt olvastam Kosztolányi Dezső verseskötetét. Úgyszintén A Hétben is, később.
Aztán, még megismerkedésünket megelőzően, igen-igen visszás esetecske zajlott le közöttünk. A következő:
A New York karzatán, ahol a Nyugat kezdő éveiben Osvát tartotta udvarát, a köréje sereglő fiatal pályatársak egyike nagy kajánul fogott el, és mesélte, azaz pletykálta nekem:
– Megmutattuk Kosztolányi Dezsőnek az imént novelládat, és Osvát is dicsért, velünk együtt. De ő átlapozta a dolgodat, és a nevedet, a Té Józsi Jenőt olvasta el, azzal elkezdett hahotázni. Micsoda név ez?… Aki ilyen nevet nevez sajátjának, azt én már eleve nem tartom érdemesnek rá, hogy olvassak tőle… Ezt jelentette ki rólad Kosztolányi és távozott…
Karddal igen, de szóval való visszavágásban egyáltalán nem tarthattam magam soha nagy mesternek. De ezúttal remekeltem. Azt mondtam:
– Ha még egyszer szóba kerülnék Kosztolányi jelenlétében, akkor legyetek szívesek, és mondjátok neki azt, hogy: nekem viszont nagyon tetszik az ő dallamos, kottára szedhető neve, a Kosz-to-lá-nyi.
Hát igen! De ő nagyon is jóvátette velem szemben az első és nem rosszakaratú, csak hetvenkedő bántását. Én azonban, nem győzöm magam kárhoztatni érette, hogy nem kaptam két kézzel a jóvátételén.
Hiszen azt már szerénységem tiltja, hogy idézzem az Esti Kornéljából néhány soros véleményét rólam, az íróról. Többet valóban nem nyilváníthat kartárs, éppenséggel olyan nagy, mint Kosztolányi, a másik kartársról. És én ennek a pár sornak egész könyvvé való duzzasztásától fosztottam meg magamat.

174. oldal (Kosztolányi Dezső)

17 hozzászólás
>!
AfterEight

A kerékpár nekem igazán kifogástalan megszolgálta árát. De végül is úgy járt,
mint a szerelemben történik az első odaadó szerényebb társsal vagy társnővel.
Csappan a hév, a rajongás, és növekszik a különbre való igény.

Kapcsolódó szócikkek: kerékpár
>!
danaida P

Kevés olyan szívszorító élményem van, mint az utolsó együttlétünk Karinthyval.
Olivecrona sebésztanár operációján már túlesett. De egész mivolta kicserélődött. Jellegzetessé vált az a mozdulata, amivel a koponyájához kapkod. Az idegfáradt ember csinálja ezt a mozdulatot általában. De hát Karinthy perces fölélénkülések közben, azaz utánuk, máris homlokához kapkodott. Közben arca merevvé vált, mint az álarc.

1107. oldal - Nagy árnyakról bizalmasan (Szépirodalmi, 1978)

Kapcsolódó szócikkek: Karinthy Frigyes
>!
SteelCurtain

Egy pékinas lelki kínjai és tusái éppoly keservesek, mint Hamletnek a Hamletéi, akárhogy mosolyogjunk rajtuk.

>!
ppeva P

– A tied a kicsi? Ilyen korán csináltad, hiszen alig látszol menyecskének. Hány éves vagy? – kérdezte a vénasszony.
– Ó, tizennégy elmúltam már. Olajos héten betöltöm a tizenötöt – felelte a kis nő.
– Hm, hm! Hamar szaporítottad a nyomorúságot a világra – csóválta fejét a vénasszony.