Terry Pratchett angol brit

Két fontos dolgot emeljünk ki vele kapcsolatban.
Először is vicces. Nagyon, mindenhogy: néhol angolosan, néhol morbidan, de minden esetben kifinomultan, nem „na akkor erre most írok egy poént” módon, hanem amolyan sunyin, hogy már az odavezető úton pukkadozol, és a konkrét poénnál aztán kész, kirobban, a négyeshatos, az orvosi váró és a postahivatal légterét veled megosztó idegenek legnagyobb megrökönyödésére és rosszallására. (El sem tudom képzelni, milyen lehet könyvtárban Terry Pratchettet olvasni.) Hogy nem bírod ki, muszáj azt a mondatot is felolvasnod hangosan, pedig nem is olyan fontos mondat, csak mintegy megjegyzésként van beszúrva, de szétidéznéd a Molyon és a homlokodra varratnád, ha csak ez az egy ilyen lenne, nem a könyv fele. Olyan vicces.
Másodszor: a témái. Felvetül a kérdés, ugye, hogy vajon a jó humorérzék egyedül kitermelhet-e 40+ könyvet úgy, hogy ne mindegyik a másiknak a harmadik verziója legyen? Nos, ha tud az ember kicsit változatosan írni, mondjuk népmesékről, politikáról, rasszizmusról, feminizmusról, esélyegyenlőségről, rockzenéről, operáról, színházról, filmművészetről, történelemről, tudományról, képzőművészetekről, vallásról, ipari fejlődésről, üzletről, gazdaságról, az nem árt – a boszorkányok, tündérek, vámpírok, vérfarkasok, varázslók, vízköpők, törpék, trollok, goblinok, manók, orángutánok és apró lábakon közlekedő faládák… ja, meg emberek igazán csak bónusznak számítanak.
Terry Pratchett az oka mindennek. Annak, hogy ahányszor kijelentem, hogy nem szeretem a fantasy-t, kiröhögnek*. Hogy anno elkezdtem angolul olvasni.** Hogy időről időre elolvasom elölről a teljes Korongvilág sorozatot (ami, FYI, jelen pillanatban 40 kötetre rúg), ezzel fejcsóválást, szemforgatást és annyikönyvetnemolvastálmégésmármegintkezdedet váltva ki a háziakból. Hogy előszeretettel írok lábjegyzeteket.*** Hogy képes vagyok teljesen oda nem illő dolgokra egy random Korongvilág poénnal reagálni, amit csak én értek, ezért senki nem érti, min vihogok, mint egy idióta. Mondom, mindennek.

*Terry Pratchett nem fantasy. Mint ahogy Tolkien sem. :P
**Mert akkor még csak az első 10 kötet jelent meg magyarul az akkori kb. 30-ból, és nem tudtam kivárni, amíg csigalassúsággal lefordítják a többit. Mindezt annak ellenére, hogy életem első Pratchett regénye az Equal Rites volt, és kb. minden második sort értettem. Mert Terry Pratchett angolul nem könnyű, én meg nem tudtam nagyon angolul.
***Mint ez.

–
„DON'T THINK OF IT AS DYING. JUST THINK OF IT AS LEAVING EARLY TO AVOID THE RUSH.”
Safe journey, dear sir.

utolérhetetlen

Terry Pratchett a kedvenc íróm.
Ezt lehetne még ragozni, kellene is, hogy értsétek, miért pont őt tartom a legzseniálisabbnak annyi zseniális író között, de sajnálatomra nem vagyok jó ebben. Hál'istennek az elmúlt tíz évben igencsak felszaporodott a magyar rajongótábor, lesz tehát, aki értően ír róla helyettem :)

Sir Terry Pratchett, a Korongvilág atyja, a fantasy paródia koronázatlan királya. Ő az az ember, aki bármiből képes viccet csinálni, legyen az feminizmus, rasszizmus, vallás, politika, filmgyártás, apokalipszis, vagy épp maga a Halál.
Úgy képzelem el, hogy reggel fellapozza az újságot – miközben beleharap egy kolbászos buciba –, végigböngészi a híreket, kiragad egy neki tetszőt, amit aztán úgy kifacsar, hogy a szavak szinte felbőgnek a kezei alatt. Persze a kezdeti fájdalmat hamar átveszi az az érzés, mikor az ember már annyira nevet, hogy szúr az oldala.
Ez Terry Pratchett, akinek mindenhez van valami komikus hozzáfűznivalója, vagy éppen egy frappáns lábjegyzete. Sokkal inkább él ő a Korongvilágon, mint a Földön, amit teljes mértékben irigylek tőle.

Sajnos nem tudok elsiklani a betegsége felett. A sors gonosz tréfája, hogy egy ekkora koponya pont a „német rettenet” (Alzheimer) markába került. Minden tiszteletem az övé, ahogy a kór különböző stádiumain végighaladva is képes alkotni, és küzdeni, hogy még többet kaphassunk az ő remekbe szabott történeteiből.
–
2015.03.12.
Szomorú nap ez a mai… Sokakban megfogalmazódhat a kérdés: Miért?!
A választ Az időtolvaj c. regényben találjátok.

„(…) ha magad mögött tudhatsz majd néhány évet, akkor rá fogsz jönni, hogy a legtöbb válasz a „mert csak”-ra vezethető vissza.”

Nyugodj békében, Mester :(

Imádom Pratchett stílusát, ha akar, megnevettet, ha akar, elgondolkodtat, gyakran a kettőt egyszerre. A legklisésebb témából is fantasztikus és a maga nemében egyedülálló könyvet ír, a karaktereit nem lehet nem imádni. (Halál <3) Az összes író közül, akitől valaha olvastam, az ő gondolkodásmódját érzem legközelebb magamhoz, kifacsart, kicsit szőrszálhasogató, és nagyon érdekes meglátásai vannak mindenről – az életről, a halálról, az emberi természetről.
Nagyon szomorú, hogy ez a fantasztikus író súlyos beteg, csak reménykedni tudok, hogy valahogyan stabilizálják az állapotát. És csak még jobban tisztelem, amiért ki merte mondani, hogy a támogatott öngyilkosság nem rossz, hiszen mindenkinek joga van épelméjűen, méltósággal meghalni. De remélem, neki nem kell majd ezt választania. :(
Sose fogok komikus regényt írni, mégis ő az egyik legnagyobb példaképem, íróként is, emberként is.

Finom társadalomkritika, okos szatíra és ésszel adagolt, rezignált bölcsesség, amelyet a zsáner külsőségei tesznek befogadhatóbbá. Több ilyen fantasy kéne, ilyen minden öncélúságtól mentes, ilyen metafantasy, ami korántsem az, aminek látszik, habár voltaképpen nem is igen akar annak látszani.
Azt persze túlzás volna állítani, hogy mindig minden egyes szavával egyetértek, és hogy egyetlen könyve sem okozott még csalódást. Minden életműben kell legyenek gyengébb darabok is, itt meg bőven akad, amihez képest nem nehéz gyengébbnek lenni.
Azért mégiscsak identitásformáló alapművek nálam a Korongvilág regények. Mostanában már kevesebbet olvasok belőlük, mert alig maradt hátra egy néhány, azok meg jobbára azért, mert beszerzésük számottevőbb nehézségeke ütközik.

Szóval erre gondolok én, amikor azt mondom, kedvelem a fantasyt. Pratchettre, meg akik hazánkban valami hasonlót alkottak, egy-két Moldova-szatíra van ilyen – Az Abortusz-szigetek pl. –, meg ihletettebb pillanataiban Nemes István. Aki szintén alap, és szintén kedvenc.
Merthogy Pratchett az ilyen posztmodern fantasy, a szofisztikáltabb fajtából, amely csak egy afféle rezignált mosollyal csóválja fejét a zsáner toposzaira.

Éljen Pratchett, vesszenek a klisék!

Terry Pratchettel a kapcsolatom még 2014-ben indult, amikor egy hévizi nyaralás alkalmával beiratkoztam a helyi könyvtárba, hogy valami olvasmányt kerítsek magamnak (a négy-öt egyetemi tankönyv nem az!). Akkor ott a hévizi könyvtárban egy Pratchett jött velem. Azóta egy kivételével az összes magyarul megjelent könyvét olvastam, majdnem ötven könyve megvan (angol-magyar könyvek vegyesen) és meg akarom venni minden könyvét magyarul és angolul is.

Mit szeretek annyira benne? Az az igazi pratchetti kifordított humort, a rengeteg utalást, amit öröm felfedezni. A Korongvilág lett A kedvenc sorozatom és sokszoros újraolvasásokat megélt már velem. Aki szereti a fantasyt az mindenképpen tegyen egy próbát vele. (A Korongvilágot a Morttal érdemes kezdeni!)

Szórakoztató írásmód, kalandos, olykor mágikus. Szeretem az írásait, a legkedvesebb könyvem tőle a Maszkabál. :)

A humor mellett elgondolkodtat, pellengérre állítja világunkat; a nyugati civilizációt minden örömével, bajával.
A lábjegyzetei pedig zseniálisak!

Poénokkal teletűzdelt fantasy társadalom kritika, még az is visítva röhögősen olvassa könyveit akik nem igen szeretik a fantasy műfajt. Korszakalkotó, egyedi és fantasztikus világ megalkotója, sajnálom, hogy nem lesz több Korongvilág, a sorozat a szívemhez nőt örökre :).