Temple Grandin

Én autizmussal élőként nem tartom bántónak, ha egy állathoz hasonlítom magamat. Az állatok, például a kutyák meg a tehenek, bizonyos értelemben rengeteg csodálatra méltó vonással rendelkeznek. Nem bonyolódnak olyan háborúkba, melyekben egy csomó fajtársuk meghal, és nem kínozzák egymást.

Állandóan figyeltem másokat, és igyekeztem rájönni, hogyan viselkednek, de soha nem tudtam beilleszkedni. Minden társas interakción gondolkodnom kellett. Amikor más diákok bele voltak zúgva a Beatlesbe, én a viselkedésüket magamban ÉSZJ-nek, Érdekes Szociológiai Jelenségnek neveztem. Olyan voltam, mint egy tudós, aki igyekszik rájönni a bennszülöttek viselkedésének nyitjára.

Elégedettséggel tölt el, hogy képes vagyok okos dolgokra, de nem ismerem a túlcsorduló boldogság érzését. Tudom, hogy valami hiányzik belőlem, mert látom, hogy mások milyen érzésekről számolnak be egy-egy gyönyörű naplemente láttán. Én intellektuálisan tudom, hogy ez valóban gyönyörű, érezni azonban nem érzem. A boldogsághoz leginkább hasonlító érzés, ha megoldok egy tervezési problémát. Ilyenkor szinte kiugrom a bőrömből. Úgy érzem magam, mint egy tavaszi napon vidáman szökdécselő borjú.

Képekben gondolkodom. A szavak olyanok számomra, mintha idegen nyelvként tanultam volna őket.

(első mondat)

Amikor egyedül hagytak, gyakran álmodoztam, szinte hipnotikus állapotba kerültem. Órákig ültem a tengerparton, és néztem, ahogy a homok az ujjaim között pereg. Minden egyes homokszemet külön szemügyre vettem. Mindegyik más volt, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kis tudós, aki a homokot mikroszkóp alatt tanulmányozza. Miután tüzetesen megvizsgáltam a formákat, transzba estem, megszűnt körülöttem a világ.

57. oldal, 2. fejezet

Az állatok és az autizmussal élő savantok óriási adatmennyiséget képesek tárolni. A mókusok megjegyzik több száz elrejtett mogyoró helyét, a költöző madarak egyetlen alkalom után tudják vonulási útvonalukat. A mókus, miután elrejtett egy szem mogyorót, két lábra áll, és „lefényképezi” a helyet.

Egyik nap aztán minden előzmény nélkül a fiam rám nézett, és azt mondta: „ez olyan, mint Noé a bárkában; bent kell maradnunk, hogy biztonságban legyünk.” "Igen", feleltem reménykedve. (Köszönöm Istenem, hogy a fiam megtalálta ezt az ablakot a megértéshez!) Az ilyen kis csodák tartanak életben. Nick talál egy ablakot, egy ösvényt, valamit, ami segít neki értelmet taláni a világban, és onnantól békésebben mozog benne.

188. oldal - Sütemények, katasztrófák és kocsizkázások (Geobook, 2020)

Ebben az elmélyült pillanatban megszűntek körülöttem a külső zajok. Nem éreztem a perzselő alabamai napot, minden nyugodtnak és békésnek tűnt. Szinte vallásos áhítat szállt meg. […] Új ajtó nyílt számomra. Úgy éreztem, mintha vízen járnék.

46. oldal, 1. fejezet

Sok autista gyereknek a mániájává válnak bizonyos témák. A tanárok olykor elkövetik azt a hibát, hogy ki akarják irtani a fixációt. Ehelyett azonban inkább tágítani kellene az érdeklődési kört, és építő jelleggel felhasználni a mániákat. Ha például egy gyerek rákattan a hajókra, akkor ezt érdemes arra használni, hogy olvasson és matekozzon: bújon hajós könyveket, számolja ki a hajók sebességét. Egy szenvedély remek motiváció lehet. Leo Kanner azt állította, hogy az autizmussal élők egy része számára a sikerhez vezető út a fixáció mederbe terelése, ami a későbbi karrier alapja lehet. Egyik legsikeresebb páciense banktisztviselő lett. Egy farmon nőtt fel, és a családja módot talált arra, hogy táplálja a számok iránti vonzalmát, hagyták például, hogy aratás közben a gabonasorokat számolgassa.

145. oldal, V. Utak a világban - Tehetséggondozás autizmus esetén (Park Könyvkiadó, 2014)

Tom McKean számolt be arról, milyen csalódott volt, amikor egy főiskolai informatikai kurzuson a professzora megbuktatta, mert egy programozási feladatra a tanárnál jobb megoldást talált. Felteszem, a professzor megsértődhetett Tom lényegre törő stílusa miatt, nem tudta, hogy az udvariatlanságig menő szókimondás az autizmussal élők sajátossága. Tom odament a táblához, letörölte, és kijavította a tanár megoldását. A Soon Will Come the Light (Hamarosan eljön a fény) című könyvben Tom ezt írja: „Nézzétek, ha inkább így csinálnánk, akkor öt sorral rövidebb lenne a programkód. Ha programozói állást keresnék, biztosan nem vennének fel, ha azt a megoldást követném, amelyhez ő [a professzor] ragaszkodik.” Tom csalódott volt és zavart, amiért megbuktatták. Egy kreatívabb professzor ehelyett biztosan érdekesebb és nehezebb programozási feladatok elé állította volna.

146-147. oldal, V. Utak a világban - Tehetséggondozás autizmus esetén (Park Könyvkiadó, 2014)