Tamási Áron erdélyi magyar magyar

– A jó apának nincs rossz gyermeke (…)

72. oldal, Rendes feltámadás

Ahogy kipattant a szemem, abban a pillantásban az ajtó is megnyílott, s hát kit hozott az Isten?
Édesanyámat!
Úgy felszöktem, hogy még a házat is szinte elvittem. Volt nagy öröm s szíveskedés mind a két részről. Anyám tyúklevest hozott nekem egy kantáros fazékban, s azt mindjárt oda is tette a tűzhöz, hogy felmelegítse. Éppen vasárnap lévén s délidő, így akart nekem tyúkleveses ünnepet szerezni. El is gondoltam, hogy milyen is, Istenem, az édesanya: eljött az étekkel ilyen messze is a gyermeke után, s még ha tudná, hogy a vadak megeszik, úgy is eljönne bizonyosan. Ez nagyobb dolog volt a bombáknál s nagyobb még a Nick Carternél is. Olyan nagy, hogy egyszerre sírni kezdtem.
– Hát te mért sírsz? – kérdezte megijedve édesanyám.
– Én örömömben – mondtam.
– Milyen örömödben?
– Én abbéli örömömben, hogy nekem is van édesanyám.
Erre anyám is elkezdett pityeregni, s úgy sírtunk ketten, mintha fizették volna nekünk.

58. oldal (Szépirodalmi Kiadó)

S aztán elgondoltam, hogy milyen titkos teremtmény is az ember! Nappal küszködik azzal, ami van; s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs.

131. oldal

Ésszel él a székely ember, mert ha nem, akkor nyúvadás lesz a vége.

16. oldal, Három testvér (Móra, 2015)

– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Azt az egyet el kell ismerni, hogy hasznos és alapos könyv volt ez a kalendárium. (…) Különösen az időjóslás csigázta a kíváncsiságomat (…) Decemberre nagy havat jósolt, januárra hideget, s augusztusra nagy meleget. Tudta hát a jós, hogy mit csinál, mert a tyúknak szarvat s az ökörnek kotlási hajlandóságot én sem jósolnék.

70. oldal (Szépirodalmi Kiadó)

(…) Surgyélán visszajött.
– Vadászni volt, ugye? – kérdeztem tőle.
– Oda elmentem – mondta ő.
– Hát mit lőtt?
– Nagy semmit.
– Hol van?
– Ottan van, benne a fejedben.
Nemcsak a tréfára futó szavaiból, hanem máskülönben is látszott, hogy jókedve van.
Éppen úgy, mintha jóllakott volna valamivel.
– Szeretnél-e megenni valamit? – kérdezte.
– Egy kicsi valamit igen – feleltem.
– Várjál, hogy van-e.
Egy darabig kotorászott, majd akkora penészes kenyérdarabot talált, mint egy jókora vadalma.
– Fogjad, jó lesz megrágni! – mondta.
A kezembe vettem a száraz maradékot, forgattam egy ideig, aztán mégis visszaadtam neki, és
így szóltam:
– Tegye el! De olyan helyre, hogy essék a kezem ügyibe!
– Mért ügyibe? – kérdezte Surgyélán.
– Azért – mondtam –, hogy rögtön hajítani tudjak véle, ha jön a medve.
Surgyélán megértette a tréfát, és nevetve szólt:
– Tán nem agyondobálod avval a medvét?
– De én agyon, mint jó katolikus.
– Mért jó katolikus?
– Azért, mert Jézus tanított kenyérrel dobigálni.

185. oldal (Szépirodalmi Kiadó)

– Ez a kávé méltó volt arra, hogy megigyam.

Erősmondású vénember volt a nagyapám. Szavai alig bírták az értelmet. S úgy beszélt mindig, mintha írást olvasott volna, amit kettőnk számára sugalmazott a föld. Hirdette veleszületett hittel, hogy a háromezer bujdosótól maradottak vagyunk, kik erre járván, vért és bánatot hintettek a földre, és akik beszéltek a földdel, értették a madár szavát.

51. oldal, Tenger sok ideje annak...

– Ez a dög kié? – mutatott a kutyára.
– Miféle dög? – ütköztem meg.
– Hát ez a kutya.
– Az enyim; de nagyon híres! – mondtam.
– S miről?
– Arról, hogy dög létire megy, ugat és harap.

272. oldal (Tamási Áron válogatott művei, 1. kötet, 1974)