Tabéry Géza magyar romániai magyar

– Hős volt, mikor elment.
– …S mikor visszatért?
– Áldozat lett.
– S most?
– Most… most nyüg a szegény.

165. oldal

A fájdalom is csupán hangulat. Néha meglepi az embert, aztán távozik.

(Boncza Berta)

68. oldal

Kezdem belátni, hogy az embereket szeretni önzésből is kell, és haragudni rájuk csak nekünk lehet rosszabb, nem azoknak, akikre haragszunk.

(Boncza Berta)

72. oldal

Emberek, ne higyjetek soha iródeáknak, történetirónak, haditudósitónak (főleg ezeknek ne) […] a megirt élet brutálisabban kiabál, mint egy maszületett haditudósító.

32. oldal

A századosné felemelte fejét. Szebb volt, szőkébb, asszonyosabb, mint máskor, mert hazudott.
– Én tudom, ki az igazibb. Nekem a katona.
Ezt mondta. De igazában, a hideg szőke fejével már tudta, hogy nincsen úgy.
Dacos volt. Nem akarta bevallani, hogy Gézának igaza van. A vére azt mondta, nincs ugy. Feje, a jó okos feje nem szólt semmit. Gondolta, hogy igen. Itt valami igaztalan ellentét, egy felforditott világ veszi kezdetét, uj élet, lihegőbb minden eddiginél, zürösebb, melyben senki sem fogja kiismerni magát. Elvek, igazságok értékelődnek át. Baj van.

23. oldal

Nem vagyok most még szép, de húszéves koromban csodálatos tűzzé változom, ezt érzem. És nagyon sajnállak, ha arra gondolok, hol leszel te akkor.

(Boncza Berta)

49. oldal

Vannak az életnek őrlő kis bosszúságai, amelyek a lelket jobban behálózzák, mint egy-egy hirtelen ránk zuhant csapás. Órákra, hónapokra szántanak olykor életarcunkra öreg redőket a ki nem robbanó önemésztések.

38. oldal

Lelkivilágomra gondolni se szeretek, olyan zavaros, szomorú, kialakulatlan kép az, amit csak a jövő fog kiformálni.

(Boncza Berta)

16. oldal

De ha benn az országban éhes magyar szájak, munkában kidülledt szemek elől belföldi basák suvasztották el az életadó erdőket, a magyar kötelesség kussolás volt és síri nyugalom.

148-149. oldal

Köszönöm, hogy itt járt, jól érezte magát – ezt megéreztem a magam jó érzésén –, s köszönöm, hogy megkerült úgy is, mint régi barátom, és köszönöm, hogy az úton, amin ma járok, talán meglátta egy pillanatra azt az embert, aki ma vagyok.

(Boncza Berta)

90-91. oldal