T. O. Teas magyar
| Katalógusnév | Teas, T. O. |
|---|
Könyvei 16
Kapcsolódó sorozatok: Demura · Albert Lelac · Összes sorozat »
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Albatrosz könyvek Magvető · Interpress regénytár Interpress
Népszerű idézetek
Cujama már többször is megfigyelte azt az érdekes jelenséget, amikor az emberek egyszerre akarják észrevehetetlenül kicsire összehúzni magukat a Főnök jelenlétében, és ugyanakkor kitűnni jó tulajdonságaikkal.
62. oldal
– Itt művészlelkek dolgoznak, uram, ezeknek egy bámész statiszta puszta levegő, hacsak nem csinos és mindenre elszánt.
46. oldal
A pincérnő nyugodt, begyakorlott mozdulattal térdelt le, maga mellé tette a tatamira a bambusztálcát, és helyére tolta maga mögött a spanyolfalat. Felállt, olyan könnyedén, mintha felülről húzták volna, akár egy marionettfigurát. Ilyen idős nők Amerikában egy székről is nyögve állnak fel – gondolta Cujama.
68. oldal
Minél jobb mester valaki, annál nagyobb bűnt követ el, ha visszaél azzal, amit tud.
85. oldal
Udvarias japán eleve nem kérdez olyat, amit a másik nem akar elmondani. Japán nő főként nem tesz ilyet.
183. oldal
Az utcán meleg volt, sütött a nap, egy-két ember lődörgött csak a környéken, és az autók mintha úsztak volna a vibráló levegőben. Bruno vett egy fagylaltot, melyet bőven megraktak tejszínnel,
gyümölcsízzel, csokoládéval, és a kikötő felé sétált. Koppenhágának sok kikötője van, többek között egy benyíló a jachtoknak, vitorlás hajóknak, nem sokkal a híres sellőszobrocska mögött, ott, ahol a Malmőből érkező szárnyashajók szárny-szántalpja víz alá süllyed, ahogy a hajók lelassítanak és vízibuszként közelítik meg a saját kikötőjüket. Elég messze van a rendőrségtől
ez a kikötő, több mint fél óra tempós gyaloglást igényel. Viszont az útvonal kellemes. Bruno végigsétált az Amaliegadén, át a királyi palotán, majd a tengerparti sétányhoz közelítve megnézte Gefion istennő szobrát, amely sokkal jobban megérdemelné a világhírt, mint az a vacak kis sellő, amelyet Bruno valami megfoghatatlan nemzeti reflexszel szeretett, mint a többi dán.
Kellemesen hűs volt az óriási szobor árnyékában, amelyből permetezett a víz.
– Magyar vendégek? Tegnapelőtt? Igen érkeztek. Egy idősebb házaspár.
Várjon csak! Épp itt jönnek! – Néhány másodperc telt el, és Bruno idegenszerű hallózást hallott. Villámgyorsan a magyar karatés kezébe nyomta a kagylót, aki értetlen arccal állt a telefon mellett. Belehallózott ő is, aztán rövid beszélgetés következett. Bruno alig várta, hogy végre letegyék a kagylót.
– Na? – kérdezte izgatottan.
– Mondtam, hogy a barátomat keresem, Kovács Jánost. Erre azt válaszolta, hogy tévedés, mert őt Palacky Imrének hívják. Én bocsánatot kértem, és káromkodtam egy kicsit, hogy elkerültük egymást a barátommal, és nem tudom megtalálni. A lényeg az, hogy ő a németed.
– Miből gondolod?
– Egyrészt érzem a sváb kiejtését. Másrészt a káromkodásra azt válaszolta, hogy forduljak a rendőrséghez.
– És az miért baj?
– Magyar ember ilyet nem tesz. Vagy legalábbis nem ez az első mondata. Egy igazi magyar turista sajnálkozik, megkérdezi, hogyan történhetett, hogy elkerültük egymást, azt tanácsolja, hogy menjek be a követségre, nézzem meg a barátomat a pályaudvaron, és megkérdezi, hogyan néz ki a barátom, és mit mondjon neki, ha találkozna vele az utcán. Végül is van egy jó sztorija,
amikor hazaérkezik. Le merem fogadni, hogy ez az a német.
Cujama ott Amerikában jött rá, hogy náluk szegény elnyomott anyja a ház ura. Színház ez az egész, ahol neki is el kell játszania a szerepét.
57. oldal