Szvoren Edina magyar

Lenyűgöző műveltség, egyedi látásmód, átlagon felüli nyelvezet, elképesztően gazdag szókincs, néha már-már abszurdba hajló megoldások, tökéletesen adagolt nyomasztás és nagyon kifinomult humor. Szvoren a hétköznapi csekélységek, rusnyaságok krónikása, szövegei üdítően mentesek a pátosztól, és nemcsak hogy két lábbal állnak a valóság talaján, de inkább térdig abban. Napjaink egyik legkiemelkedőbb novellistája, számomra megunhatatlan.

Még kifejezetten újkeletűnek nevezhető az ismeretségünk, mégis úgy érzem, mintha az első kötete óta olvasnám. Pedig pont az nem volt még meg… nos, igen, ez az én formám. Viszont ami késik, nem #most# múlik #pontosan.# Egyébként is el szeretnék olvasni tőle minden fellelhetőt, az sem baj, ha többször.

Még a nyáron ecseteltem igen csak lelkesen egy könyvtáros ismerősömnek, mennyire szeretem a nehezen beskatulyázható, szokatlan nyelvi regiszterekben működő, számomra kifejezetten kényelmetlen, mégis hatalmas fokú kíváncsiságot előidéző írásait. Eleinte nagyon nem hittem a kvázi barátságunkban, mégis hamar megtaláltuk a közös hangot, valósággal vonz a világa, pedig annál taszítóbb már nem is lehetne, mint amilyenre formálja: hideg, furcsa mondatok; semmi kényelem (szóval lehet az ország legjobb hóhéra, de hogy a legrosszabb lakberendezője, az ezer százalék); érdekes, idegen nevek és a sokszor egyszerű, hétköznapi helyzetek abszurdba-groteszkbe oltása, majd lehető legmagasabb fokú kicsavarása. Tényleg nem értem, hogyan és miért szerethetem én ezt, mégis az egyik legkedvesebb hazai kortárs szerzőm lett rövid idő alatt.

Tetszik, hogy soha nem törekszik biztonsági játékra – bár a Mondatok a csodálkozásról hemzseg a nagyon új és nagyon más próbálkozásoktól, viszont ez nem baj, félreértés ne essék –, mindig képes csont nélkül megugrani az előzőt (nem vagyok egy nagy sportos, de lefogadom, hogy ilyen képzavarral is kevesen élnek), felvonultatni olyan húzásokat, amik addig nem voltak. Mintha lenne egy kiapadhatatlan furcsaság-tárháza, amihez csak neki van kulcsa és biztos, hogy oda mi, olvasók nem szeretnénk a bebocsátást. Ő maga azt állítja, nincs meg benne a regénykényszer és a jövőben is maradna inkább csak novellista, én azért nem tenném rá a nyakamat annyira biztosan erre. Aztán lehet, hogy tévedek és jön majd három-négy évente egy-egy újabb kötet, ami azt bizonyítja, mennyire jó is, hogy megmaradt #Szobotkának# kisprózásnak.

Ha valakit annyira szeretek olvasni, mint őt és valakinek ajánlom, általában azt mondom: XY nagyon tud valamit. És soha nem kérdeznek rá, hogy mit. Mert bár annyira konyítok a tűpontos műelemzéshez és elfogultságom megvédésének hiteles megfogalmazásához, mint Gáspár Győző az angol nyelvhez, elfogadják és el is hiszik. Azt már nem firtatom, hogy nyomoznak-e esetleg állításomat alátámasztandó és ismerkednek-e adott szerzővel, mert nekem már az is bőven elég, hogy nem kérdeznek. Félek, az valaminek a végét jelentené.

Egyedi hangvétel, sajátos, nyelvi bravúrokkal teli stílus. Sokszor abszurd, szinte már szürreális írások, de minden esetben magával ragadóak, gyakorta provokatívak.