Szvetelszky Zsuzsanna magyar

Kapcsolataink hálózata nem a semmiből keletkezik: múltja a magunkkal hozott kapcsolatokban gyökerezik, jövőjét pedig az rajzolja ki, hogy milyen elvárásokkal közelítünk társainkhoz és kapcsolatainkhoz, kinek milyen szerepet szánunk, és mit teszünk azért, hogy a szerepek gazdára találjanak. A háló nem kapcsolatok gyűjteménye, sokkal inkább egymásra fűződő háromszögek csipkefinom szövedéke.

A pletyka az a bizalmas, tapintatlan híresztelés, amit gyorsan tovább kell adni, még mielőtt kiderül, hogy nem igaz.

Mai világunk egyre több helyzetben kényszerít bennünket az összefüggésekből kiragadott kommunikativitásra. Gyérül a „folytassuk, ahol abbahagytuk” viszonyok és találkozások száma, növekszik a hivatalos és a privát alkalmi kapcsolatoké.

Művészek szívesen játszatják el három szereplővel három eszme vagy nézet konfliktusát. Andrej Tarkovszkij Stalker című filmjében a három főszereplő a művészet, a tudomány és a vallás képviselője. Mindhárman elidegenedtek egymástól, mindhárman megkérdőjelezik egymás létjogosultságát, emiatt e három entitás viszonyának a civilizációra vonatkozó következményei miatt – kell átlépnünk a „zóna” transzcendens világába, ahol egy másik hármas: a természet, a szabadság és a boldogság várja őket.

A szerző mondanivalója, a mű rétegei, a korrajz apró részleteinek mögöttes értelmezése – mind-mind olyan adalékká válhat, ami rossz esetben azt sugallja szegény olvasónak, hogy ő bizony nem jól olvasott. Miközben izgult, bosszankodott, méltatlankodott, felháborodott, röhögött, elérzékenyült, kiakadt, lehet, hogy mindezt nem jól tette – az érzelmeit kérdőjelezheti meg utólag egy olyan elemzés, amely a szöveg életidegen analízisével nemegyszer magát az élményt távolítja el.

Sztorigami · Szvetelszky Zsuzsanna

Machiavelli szerint: … nagyon hasznos például jóságosnak, megbízhatónak, emberségesnek, feddhetetlennek, vallásosnak látszani, és annak lenni, de az elmének mindig készen kell állni arra, hogy ha az ember számára az a hasznos, akkor képes legyen az ellenkezőjére változni.

Hogyan kommunikált tehát a tömeg a tömegkommunikáció előtti korban? Ha valakinek tudnia kell, hogy mi történik az országban, akkor ehhez a nyomtatott sajtó előtt a szóbeszéd volt az elsődleges forrás. Ha úgy tetszik, a sajtó ilyen értelemben esetenként nem más, mint központosított, urambocsá néha egyenesen államosított pletyka, ami igyekszik kiküszöbölni a spontán pletykahálózatok kiszámíthatatlanságát, valamint fókuszálni és kézben tartani az információt. Ami igazán érdekes a sajtóban: nem az, hogy mit közöl, hanem hogy ez a közlés hogyan szabályozza majd azt, hogy miről fognak az emberek beszélni. Hiszen „készresütve” tápot ad egy nagy adag mendemondának, míg ugyanezzel a mozdulattal máshol lezárja a közbeszéd zsilipeit.

A pletyka interaktív, ugyanis elválaszthatatlan tartozéka mások életének a kilesése, szebben szólva: megfigyelése. Ennek pótlékai ma a szappanoperák, teleregények, legújabban a Big Brother-típusú produkciók. A pletyka befogadó közege viszont nem passzív nézők serege, hanem egyenrangú és aktív, ugrásra kész partnerek.
¤
A pletykahajlam ápolását a „Beszéljünk egymásról!” parancsban lehetne összefoglalni. Ez a parancs azonban valamilyen oknál fogva eddig még nem vésetett kőbe, sőt mint láthattuk, évezredeken át csak tiltásával találkoztunk.
¤
Dunbar nagy sikerű és izgalmas könyve nyomán a humánetológusok „kurkászó beszélgetésnek” hívják azt a fajta csevegést, amely nem egy konkrét információ megszerzésének vagy átadásának szükségletéből fakad, hanem a „mi újság?”, „hogy vagy?” kérdésekkel kezdődik, és valójában az érzelmi kapcsolatok megerősítésével folytatódik.

A kávét nem kortyoljuk, hanem felhörpintjük, a másikra kiszabott időt szigorúan betartva. Néha csak egy bólintással nyugtázzuk a hallottakat, az sem baj, ha közben nem nézünk a másik szemébe, amúgy is megszólalt a táskában a telefon, és már csak azért sem tudunk semmit se mondani, mert a legutóbbi alkalommal sem figyeltünk rá, így hát a semmit se mondás helyett marad a semmitmondás, idevágó bejáratott panelekkel.

231. oldal

Csányi szerint: … csak azt a viselkedésformát nevezhetjük valódi kommunikációnak, amelyben kimutatható az intencionalitás: az adó szándéka, hogy a vevő elmeállapotát valamiképpen befolyásolja, és a vevő szándéka, hogy odafigyel, miről is van szó. Az üzenet az a funkció, amit az adott kommunikációs jel a leadó agyi modelljében betölt. […]
A kényszerító eszközként működő mesterséges manipulációs kommunikáció ugyan hatalomnak tekinthető, azonban rugalmatlan, monolit. A pletyka fittyet hány a mesterséges kommunikáció eszköztárára, ehelyett egyszerűen belemászik az emberek fülébe: elültetik bennük a bogarat. Befolyása árnyaltabb és szabályozhatatlanabb, emiatt aztán rugalmasabb is, mint a hatalomé, főképpen azért, mert a kommunikációs hatást a másik fél egyetértésének is meg kell alapoznia. Ez a befolyás azonban nem kölcsönöz hatalmat a forrásának.