Szemjon L. Frank

Lényegileg tehát ilyen karaktere van a társadalmi élet ontológiai, organikus-teleológiai törvényszerűségeinek: önmagukban véve feltétlenül szükségszerűek s az ember örök-változatlan természetéből fakadnak, ám az ember szabad akarata által elhanyagolhatóak és áthághatóak – annak folytán, hogy az ember képtelen megérteni és értékelni a jelentőségüket. Léteznek tehát olyan, önmagukban véve megszeghetetlen és változatlan törvények a társadalmi életben, amelyek – benső jelentőségüknél fogva – egyedüli meghatározói annak, hogy ez az élet fönnmaradjon és fejlődjön; empirikus értelemben azonban e törvények megszeghetőek (és gyakran meg is szegik őket), s ez épp a pusztulást, vagy jobb esetben a bénulást és betegséget, a társadalom legyengülését eredményezi. A “természetjogról” s a “természeti (normális) állapotról” szóló tanítások éppen a társadalom ezen törvényeit tartották mindig szem előtt. Ezek az ontológiai törvényszerűségek – egyrészt – áthághatóak az emberi akarat által, másrészt azonban pontosan ezek szolgálnak az akarat örök, ideálisan meghatározott normáiként. (Az a tény, hogy az újabb kor politikai tanításaiban – különösen a XVIII. században – gyakran fogalmaztak meg a természetjogra hivatkozva olyan követeléseket, amiket absztrakt módon gondoltak ki s néha egyenesen ellentmondtak azoknak a valódi és örök, a történelmi tapasztalat által is föltárt feltételeknek, amelyek a társadalmi élethez szükségesek – mindez nem érintheti a “természetjog” gondolatának és koncepciójának módszertani helyességét.) Ezek a törvények felfüggeszthetetlen és örök érvénnyel bírnak, ezek garantálják a társadalom egészséget életét, s ha megszegik őket, annak büntetése a társadalom szétzüllése és pusztulása lesz. E törvények szilárd mértékét adják annak, hogy mi szükséges az ember számára, s mire kell irányítania és fölhasználnia a maga törekvéseit.

A történeti relativizmus [“historizmus"] a hitetlenségnek s az örökkel és el nem múlóval szembeni vakságnak szülötte – épp csak annak tehát, ami korunkat hatalmában tartja. E relativizmus azt fejezi ki, ami korunkat oly mélyen jellemzi s a régebbi koroktól megkülönbözteti: a korlátozottságot s az erőtlenséget. Mert amiképpen az az ember, aki Prótagorasz álláspontjára jutva mindenkinek saját igazságot tulajdonít (s kimondja, hogy “az igazság az, ami bárkinek igaznak tűnik”) maga már nem képes semmilyen igazságot bírni és semmiben sem hinni, úgy egy olyan kor is, amely szerint minden kor a saját módján él, maga már nem tudja, hogy miként is kellene élnie. Míg a régebbi korokban éltek és hittek, addig a mi korunknak csak az a tudás jutott osztályrészül, hogy miképpen éltek és miben hittek a korábbiak. A régebbi korok nem voltak képesek arra, hogy az ő rendjüknek s hitüknek ellentmondó életformákat megértsék; mi azonban most mindent megértünk – viszont semmit sem tudhatunk a magunkénak. Csak most kezdjük keserűen fölismerni azt, hogy épp mivel minden régebbi kor életét megértjük, egyvalamit s a legfontosabbat nem érthetjük meg: hogy hogyan is tudtak ők egyáltalán élni, hogyan is tudtak hinni valamiben.

A haladás elmélete pszichológiailag a részleges naiv abszolutizálásának szellemi provincializmusán nyugszik, olyasvalamin, ami mára már mindinkább a múltba szorul vissza, és – a világtörténelem egészével összevetve – az európai civilizáció újabb kori jelenségei között, mégpedig épp mint korlátolt kiterjedésű és jelentőségű forma foglal helyet.

A filozófiában már régen fölfedezték azt a vitathatatlan és egyszerű gondolatot, miszerint benső ellentmondást tartalmaz az, ha minden emberi igazság viszonylagosságát abszolút igazságnak szeretnénk kiadni, s ha általános elméletként állítjuk azt, hogy semmilyen általános elmélet nem lehetséges.

[Thomas Carlyle] a demokrácia alapját képező világnézet általa megfogalmazott kritikájában – annak kapcsán, hogy a nép sorsát magának a népnek a választások által kifejezett akarata határozza meg – Carlyle a következőket mondja: „Bármily kiváló választási tervei vannak is, a hajód ettől még nem lesz képes arra, hogy megkerülje a Horn-fokot. Választhatja a hajód ezt is meg azt is, dönthetnek a legénység feje fölött vagy épp e legénység által – a legharmonikusabb, maradéktalanul alkotmányos módon: mégis, midőn a hajó a Horn-fokot kerüli, egy sereg olyan feltételt talál majd, amit már megválasztottak és hajlíthatatlanul rögzítettek azok az ősi, elemi erők, akik egyáltalán nem törődnek azzal, hogyan választasz. Ha képes vagy rá – választással vagy anélkül –, hogy fölismerd e feltételeket, ha tudsz hozzájuk férfiasan alkalmazkodni, meg fogod kerülni a Horn-fokot. Ha azonban nem vagy képes erre, az útonálló szelek örökké visszafújnak majd téged; a kérlelhetetlenül úszó jéghegyek, a Káosz e hallgatag titkos tanácsosai a legkaotikusabb «dorgálással» böknek majd oldalba; félig fagyottan csapódsz majd neki a patagóniai szikláknak, vagy szilánkokra törsz jéghegy-tanácsosod dorgálásai alatt és utat tévesztve a hullámsíré leszel – és soha, de soha nem kerülöd meg a Horn-fokot!…Hogy e világban valaki boldoguljon, hogy elnyerje a boldogságot, győzelmet és haladást – csakis egy dolog szükséges: hogy meglássa, mik is az Univerzum rá és az ő törekvéseire vonatkozó igaz rendelkezései, s hogy hűségesen és állhatatosan kövesse ezeket.”

A társadalmi élet természetére és értelmére vonatkozó kérdés szemmel láthatóan annak a problémának egy igen fontos része, amely az ember mivoltára és valódi rendeltetésére, életének értelmére és az ember önmegismerésére vonatkozik. Ez az alapvető vallási-filozófiai kérdés lényegében minden emberi gondolkodás és keresés végső célját jelöli meg, s ennek az alapkérdésnek egy fölöttébb lényeges oldala az, ami a társadalmi élet természetére és értelmére irányuló kérdés felé vezet minket.