Szathmári Sándor magyar

– Olvastam egy 1965-ben kelt írását, amelyben nagyon helyesen írja le a gondolkodó gépek fejlődését és annak hatását a társadalomra. Mindent pontról pontra helyesen.
– Bocsánat, de ilyet én nem írtam.
– Mondtam, hogy 1965-ben írta, most pedig még csak 1964-ben vagyunk.
– Ja persze! És ezt Ön a jövőben olvasta?
– Úgy van. Mondjuk: olvasni fogtam . Az időgép különleges igeragozást kíván. A befejezett jövő mellé meg kell tanulnunk a múltban befejezett jövőt is. Nem akarok Shaw barátommal konkurrálni az angol nyelv megreformálásában, de a shell igét a múltban befejezett jövőre alkalmassá tettem a shelled segédige alak megalkotásával. Azért mondtam így: I shelled read .
– Tehát a jövőben olvasta.
– Igen. Ezért mondtam azt is, hogy már találkoztunk.
– Szóval Ön olvasni fogta írásomat, és engem is látni fogott a jövőben.

Gépvilág

Nem arra haragszunk legerősebben, akire okunk van haragudni, hanem akire érdekeink miatt haragudnunk kell, és nem találunk rá okot.

Vincenzo

Magatok által ütött sebeket gyógyíttok, hogy újra sebezhessetek, és küzdötök gazdasági válságok ellen, mintha nem magatok állítottátok volna meg gépeiteket.

154. oldal

Az egyik önuralmát vesztő dongó még azt is odakiáltotta:
– Maga mézevő!
Erre már az elnök erélyesen megrázta a csengőt és rendre utasította a közbeszólót, mert ilyen durva sértést azért mégse lehet mondani senkinek.

Dongók

Szavaimat figyelmesen végighallgatta, és a végén azt felelte rá, hogy úgy látszik, mi magunk alkotta hínárokba veszünk el, mert ahelyett, hogy a dolgokat tiszta valóságukban látva, egyszerűen élnénk, inkább részegen bolyongunk lidérces problémák önmagába záródó labirintusában.

Mondd – szóltam remegő hangon –, te nem érzed ilyenkor, hogy szükséged van valakire, aki téged megbecsül, akinek elmondod azt, ami neked jólesik és ami rosszulesik, aki kellemesebb neked, mint mások? Nekem nagyon kell valaki, akiben megkapaszkodhatnék, akivel összebújva halk szavakat hullatnánk, és akinek szavai szomjúságomat öntöznék. Nézd a holdat, amint ezer darabra oszolva ring a vízen, nézd a millió csillagot, az estét, a tengert, ezt a végtelen éjt, ami az embereket egymáshoz hajtja, és megnyitja egymásnak a szíveket…
– Nem értem – vágott közbe –, ne is folytasd. Haszon nélkül múlik el az idő, pedig nekem volna egy kívánságom.
Tagjaimba újra remegés költözött, mindinkább éreztem, hogy ez a csalódás végzetes lesz, és a belső feszültség szét fogja vetni gátjait.
– Rendelkezz velem – mondtam remegve.
– Felébredt a vágyam, és különben is még két gyermeket kell szülnöm. Képes volnál-e nemi munkára?
Értelmetlenül bámultam rá. Nem akartam hinni a fülemnek.
– Hát nem erről beszéltem? – kérdeztem elhűlve.
– Nem – felelte oktatóan –, te a tengerről beszéltél, csillagokról, holdról és éjről.

…a józan észnek az eszelősökkel szemben az a legnagyobb problémája, hogy mi módon nyilatkozzon meg úgy, hogy agyon ne verjék, és mégis ésszerűen beszéljen.

Eszembe jutott egy régi betegem. Mint tanulatlan dokkmunkás került a flottához. Nagy tökfilkó volt az istenadta, akinek kiképzése sok gondot okozott feljebbvalóinak. Kezelése alatt magam is foglalkoztam vele, sokat beszéltem neki az angol flotta dicsőséges hivatásáról, az Egyesült Királyság múltjáról és hogy lelkünk mily édes tápot nyer a tradíciókból.

Midőn végül megkérdeztem, hogy tudja-e már, mi a tradíció, azt felelte:

– Valami pudingféle lehet.

Jaguárláb, az indián, vigvamja előtt ült, és lábujjait nézegetve azon gondolkodott, hogy miért nem tudja a kisujját úgy megmozdítani, hogy a többi ne mozogjon. Még a nagyujjával ment valahogy, de az is tökéletlenül, mert ha mozgatni próbálta, kissé a többi is megmozdult.

A guafa

Életmódjukról mindig a desztillált víz jutott eszembe, ami tiszta ugyan, de a desztillálással az élethez szükséges sókat is kivonták belőle. Az ember issza, issza, és nem oltja szomját.