Szász Levente magyar

A finn nyelv a karjalai, az inkeri, a vepsze, a vót, az észt és a lív nyelvekkel együtt a finnugor nyelvcsalád ún. balti-finn ágához tartozik, s abból a közfinn alapnyelvből ered, amit a Finn öböl déli partvidékein már az i. e. évszázadokban is beszélhettek. Bár a nyelvhasználók köre, illetve lakóterülete akkoriban még jobbadán csak a mai Észt SzSzK északi részeire szorítkozott, lassanként tovább vándorolt a népesség, s az alapnyelv egyes nyelvjárásai alapján külön nyelvet alakított ki magának. – A mai finnek ősei – Osmo Ikola professzor nyelvtörténeti összefoglalása szerint – kb. az i. u. 1. évszázadtól kezdtek a Finn-öböl északi oldalára áthúzódni, de nem az egyszeri népvándorlás lendületével, hanem lassú és folyamatos bevándorlással. Ebben az időben a finn nyelv még nem létezett, csupán az ún. közfinn alapnyelv nyelvjárásai, s meglehetősen jóidéig tartott, amíg a Finn-öböl lett a végleges határa azoknak a nyelvjárásoknak – a suomi-finn, a háméi finn, a karjalai finn stb. – melyek csak akkor kezdtek lassanként közeledni egymáshoz, miután Soumi a svéd királyságnak lett a részévé, népessége pedig fölvette a római katolikus vallást. Ennek ellenére is a tulajdonképpeni finn nyelv kialakulásának az időpontját – akár csak évszázad szerint is – szinte lehetetlen meghatározni. Lauri Hakulinen finn nyelvész szerint a mai értelemben finn-nek tekinthető nyelvi formák majd csak a sok szempontból az észtre emlékeztető különböző nyelvjárásoknak egymással és a háméi törzs nyelvével való szorosabb kapcsolatba kerülése után, valamikor a 11. és a 12. évszázad folyamán kezdenek kialakulni.

Előszó