!

Szántó Piroska magyar

1913. december 7. (Kiskunfélegyháza) – 1998. augusztus 2. (Budapest)

Tudástár · 10 kapcsolódó alkotó

Nem

Könyvei 5

Szántó Piroska: Akt
Szántó Piroska: Bálám szamara
Szántó Piroska: Golgota
Szántó Piroska: Forradalmi szvit
Szántó Piroska: Bálám szamara és a többiek

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Kapszula Könyvtár Európa

Szerkesztései 1

Szántó Piroska (szerk.): Bibliai képek

Illusztrálásai 178

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Jókai Mór: Az arany ember
Szerb Antal: A Pendragon legenda
Móricz Zsigmond: Árvácska
Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták
Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A köpönyeg
Petőfi Sándor: A helység kalapácsa
Fekete István: Bogáncs
Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival
Rudyard Kipling: A dzsungel könyve

Antológiák 11

Hegedős Mária (szerk.): Körkép 89
Hatvany Lajos – Glink Károly: Beszélő házak és tájak
Hegedős Mária (szerk.): Körkép 95
Hegedős Mária (szerk.): Körkép 92
Hegedős Mária (szerk.): Körkép 93
Duna
Erki Edit (szerk.): Lesz-e bárka?
Körmendy Zsuzsanna (szerk.): Körkép 1996
Hegedős Mária (szerk.): Körkép 94
Rádics József (szerk.): Falusi Magyarország

Róla szóló könyvek 2

Székely András: Szántó Piroska
Szabó Ildikó: Szántó Piroska szürrealizmusa

Népszerű idézetek

Csabi>!

Másnap előkelő vendég érkezik a turistaházba, a frissen nagydíjazott festőnő, csak fél napra jött, de tüstént nekiáll, s rácselekszi a vászonra a házat, mögötte a bazaltszálakat és a két oldalsó orgonabokrot, tövig lila virággal borítva. Sándor egy zsák kukoricával a vállán odaadással szemléli, én is.
– Tessék mondani – kérdi egy megtört énekeskoldus hangján Tatay –, hogyhogy virágzik a tisztelt művésznő képén az orgona? Hisz most ősz van, a lomb már mindenütt sárgul.
A művésznő egyáltalán nem gőgös, de nem is zavartatja magát, munka közben magyaráz lelkesen, meg se fordul, dolgozik tovább.
– Én nem naturalizmust festek, pedig azzal vádolnak, hanem szocialista realizmust. Előremutatót. Hiába van ősz, az orgonabokor él, és tavasszal virágozni fog. Érti, barátom?

89. oldal

Kapcsolódó szócikkek: orgona
2 hozzászólás
Csabi>!

És most itt vannak az oroszok. A belépő három katona közül az egyik lány, hozzám fordul, miután a kitárt karomba esve összecsókoltuk egymást.
– Patyifon – mondja, és mutatja is a kezével a lemez forgását, és dúdol hozzá. Ó, istenem, micsoda hadsereg – gondolom –, hihetetlen! Jön be az „ellenség", s első kívánsága az, hogy zenét hallgasson, hiszen köztudomású, hogy milyen zenekedvelő nép.
– Gyere, szívem – fogom meg a lány kezét, s odavezetem Aczél pompás, legmodernebb gramofonjához, amin eddig a nyilasok csak a Gyöngyhalászt és egyéb divatos slágereket játszottak, s felnyitom az ágyamat, ahová Aczél csodálatos lemezgyűjteményét dugtam el előlük, népzene, preklasszikusok, Bach, Chopin, Mozart, teljes operák, minden, körülbelül kétszáz darab, s intek a lánynak, hogy válassza ki, mit tegyünk fel. A lány odapillant, aztán szép rendesen lecsukja a készüléket, hóna alá csapja, a tűtartó külön dobozt zsebre vágja, s kisétál az ajtón, kedvesen mosolyogva int vissza. Tátott szájjal bámulok utána. Elég kövér kislány, az első katonalány, akit életemben láttam. Kitűnő, puha csizma, könnyű, vastag kabát (pufajka) s katonasapka, alatta látszik, hogy a haja vastag koszorúba fonva keretezi a fejét. Utánalépek, valami önmagamat nyugtatni akaró zavaros érzéssel, hogy biztosan csak itt a kapualjban vagy az utcán akar játszani, a társaival együtt, és ott a lemez is, de mire a kapuhoz érek, már nyoma sincs, s egy dzsip éppen elpöfög.

41. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Frederic Chopin · Wolfgang Amadeus Mozart
1 hozzászólás
Csabi>!

[…] Cipi mindent elkövet, türelmesen hallgatja Aczél igazán rettenetes börtönélményeit, csak a végén furcsálkodva, fejcsóválva kérdi meg :
– És egy korty sört sem adtak a disznók?

277. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Ottlik Géza
Csabi>!

Kun Miklós, az orvos számol be egy szívszorító ajándékról. Autón igyekszik a feleségével és a kisfiával hévízi száműzetéséből Budapest felé, de mellékutakon, mert híre jár, hogy Székesfehérvár felől újabb csapatok nyomulnak Pest felé — nem akarja elhinni, hisz a rádió éppen az ellenkezőjét hirdeti, de mégis kerüli a „hodi utu"-t, s egy bekötőút szélén két férfi integet. Fehér vászondarabbal lekötött vödröt emelnek az autó felé.
— Hallottuk a rádióban, hogy Budapestnek vérre van szüksége. Tegnap is összeeresztettünk, itt a tanyákon, egy vödörrel, de egész nap nem jött erre autó, estére bebőrödzött, kiöntöttük, ez ma hajnali, még friss. Elviszi, ugye?
— Tízre már Pesten leszek vele a kórházban — mondja Miklós, és nem nevet, leginkább sírni volna kedve —, de ne hozzanak többet, ez elég lesz, mások is küldenek, én orvos vagyok, tudom.
— Az Isten áldja meg érte — s elégedetten integetnek utána.

169. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Budapest
Csabi>!

Nem tudom, más festő hogy van vele, engem sohasem zavart, ha nem szakmabeli, tehát a néző azt mondja nekem becsületesen: „Én ezt nem értem, ne haragudj." Mert ha én valamit mondani akarok, amit csak képpel lehet kifejezni, és nem értik meg, mindig két eset lehetséges. Vagy én nem tudom jól, érzelmileg felfoghatóan – mert így szeretném! – kifejezni magamat, vagy annak, aki nézi, most éppen bohóckodáshoz vagy kellemes ábrándozáshoz van kedve, nem pedig – mondjuk – tragédiához, vagy ahhoz sem, hogy nini, milyen érdekes! De még az sem biztos, hogy rosszul fejezem ki magamat, s az sem biztos, hogy a néző nem tud reagálni. Nagyon sokszor előfordul, hogy nem nézik meg jól a képemet. Csak ez, ami nagyon sért és nagyon fáj. Dolgozom a képen, néha igazán sokáig, minden erőmmel, s akkor elhaladnak a kép mellett, jóformán rá sem pillantanak – nem fáradnak azzal, hogy egy percig is gondolkozzanak rajta, hogy mit is akart az a szerencsétlen tulajdonképpen. Mert hogy nemcsak tetszeni akart, az a legtöbb képen napnál világosabban látható, ha megnézik. De talán még rosszabb, ha a kép az első pillanatra kellemes hatású. Szépek a színei – mondják, és már odébb is léptek. De én nem ezt akarom. Azt szeretném, ha ugyanúgy torkon ragadná és megrázná őket a látvány – vagy az élmény – mindegy –, mint engem, mikor elkezdődött bennem a kép. Azt akarom mondani, hogy fáj, hogy nem lehet kibírni. Hogy isteni dolog az, hogy kibírjuk. Hogy gyönyörű, hogy elviselhetetlen. Hogy valahol rend van. Hogy rendszer van az őrületben – legalábbis remélem, hogy van. Hogy nézzetek a ló szemébe, mi minden van ott. De mi minden van egy levél erezetében, egy ember mozgásában, a fényben, hogyan törik darabokra a víz egy felhő árnyéka alatt. Azt szeretném, ha mindenkinek minden fontos és jelentős lenne, részvétet akarok átadni és örömet, izgalmat és nyugalmat – hogy gyönyörű a geometria és gyönyörű a kibogozhatatlan növényfonadék. És megnyugtató és egyensúlyt sugalló is lehet egy kép, akár egy mértani idom vagy egy matematikai képlet. Csak egy ideig kéne nézni, megállni előtte, s ha nem tetszik, hát nem tetszik. Hiszen vannak csodálatos írók, akiket egyszerűen nem lehet elviselni, vagy óriási zeneművek, amiket egy csomó ember mindössze lármának hall, mások meg teljes odaadással élvezik, s vannak, akik a szerkezetét is követni tudják, az élvezettel párhuzamosan, vagy éppen azért.

156. oldal

1 hozzászólás
Csabi>!

Nem állíthatom, hogy Ottlik Géza el volt ragadtatva a képeimtől, mikor negyven évvel ezelőtt először állt meg a műteremnek csúfolt négyszer ötméteres szobámban, és körülvillantotta a szemüvegét gyanakodva.
– Bolond maga tisztára – dohogta –, kukoricát fest meg karalábét meg mafla leveleket, most, amikor leégett körülöttünk a város? Meg meghalt a fél családja, és a fél hazája elpusztult? Hát, tudja, engem az ilyesmi egyáltalán nem érdekel – dühöngött.
Nem mondom, hogy jólesett Ottlik dübörgő megvetése, de annál óriásibbat röhögtem a markomba, mikor, úgy egy fél év múlva, megint felmordult, most már rá se nézve a képekre, csak valahová a csupa repedés mennyezetre intézve a szózatát.
– A fene egye meg magát, Piri, engem aztán elintézett. Jövök be Gödöllőről azon a ronda HÉV-en, és látom a tököket a kukoricaföldön, hát muszáj a hülye képeire gondolnom, a szél meg a képembe fújja a maga kukoricáit, ugrálnak a szemtelenek, a kertben meg pofámba bámul a karalábé – az ördög vigye el, még elhiteti velem, én marha meg bedőlök magának.

11. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Ottlik Géza
Csabi>!

— Tudod, kit láttam? Azt a ti kebelbarátotokat, Istráng elvtársat, aki annak idején a könyvbezúzásokat intézte. A Vilmos császár úton vonult gyerekestül. A sötétben elvesztettek egy olyan madzagon húzható kelepelő fabékát, és lázasan keresték, ahelyett, hogy boldogok lettek volna, hogy elveszítették. Én mindenesetre ráléptem. Csekélyke bosszú volt értetek, amiért annyit kínzott benneteket, de mégiscsak bosszú, úgye?

274. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Ottlik Géza
1 hozzászólás
Csabi>!

Róma egyébként — Pista hiteles vallomása szerint — nem látta Cipit. Ő se Rómát. Ült a szobájában, háttal a Tiberisnek, s egy Evelyn Waught-t fordított. Időnként elsétált a legközelebbi kocsmába, és megállapította, hogy Róma leginkább Kecskeméthez hasonlít, csak ott jobb a sör.

275. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Kecskemét · Ottlik Géza · Róma
1 hozzászólás
Csabi>!

Mottó: „Mit tettél ártatlan szívemmel, gyalázatos kor…"
(Karinthy Frigyes)

Hogy mit tett? Ami belefér, ami elképzelhető, mindent, ami kitelt ettől a kortól – számoljunk csak – 1913-tól 1993-ig. „Hogy tetszettek ennyi mindent kibírni ?" – kérdezik a fiatalok. Hogy írhatnám meg – mondtam Pistának, mikor az Új Írás 1976-ban a „Pályám emlékezeté"-t kérte tőlem –, hisz „anyja mosónő volt, apját leütötte a hajókötél", senki sem hinné el, azt gondolnák, hogy túlzok, panaszkodok, százéves koromban azon bőgök, hogy ötéves koromban nem kaptam hajas babát – és mennyien csinálják ezt az utójajgatást, mentségül, magyarázatul egyes gaztetteikre. Ezt én nem tehetem.

5. oldal

Csabi>!

Már délelőtt hűvös szél kerekedett, úgy látszik, vége az arany októbernek, tegnap volt halottak napja. Korán sötétedik, indulunk hazafelé. A tereken, az új sírokon gyertyák égnek, sokan térdelnek a sírok előtt, és a feltámadó szél ellen tenyerükkel védik a lángot. De nemcsak a sírokon, az ablakokban is, minden ablakban gyertya ég, rengeteg gyertya, ahogy sötétedik, egyre több és fényesebb. Az utca is ürül, ahogy ködösödik az alkonyat, s kezd, huszonharmadika óta először, lassú pöttyökben cseperegni az eső. Hull is már. Ott a láda, szemben az Astoriával, a nyitott láda, teli papírpénzzel, hull arra is. Éppen megáll egy teherautó „írószövetség" felírással, s karszalagos fiatal fegyveresek kászálódnak le róla, lassan, mintha koporsót emelnének, fogják meg s ürítik a kocsiba, megyünk el mellettük, oda sem bírok nézni. A Ferenciek terén a templom fala előtt, a földön, végig gyertyák lobognak, s lassan sercegve oltja el a vékonyabbakat az eső, sok el is dől, úgy alszik el. A nagyobbak még hajladozva égnek, s ahogy sorra becsukódnak az ablakok, s most már a teljes sötétben, csak az üveg mögött ég, ragyog a sok kisebb-nagyobb, halottak napjára gyújtott, de még ma is élő kis fény. A házakra tűzött lobogók áznak már, a nemzetiszínűek s a majdnem minden házon lengő feketék is.

171. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Ferenciek tere