Szabó Márton magyar

Rögvest a kapun kilépve közepesen magas, nagy szürkészöld levélzetű, bozontos ernyőszerűen szétágazó, mutatós fák kísérték az utat. Ám értékük nem a pompás formájuk volt, hanem a levelek közt nagy fürtökben csüngő, hajnalpír színű, csonthéjas gyümölcsök. Igen, a sziget névadójának, s legfőbb terményének, a pisztáciának kora nyári „szőlőfürtjeit” csodálhatta.

95. oldal A déltengerek éke

Messziről föltűnt, ahogy egy muflon a venyigét csavart szarvú feje fölött tartva cipelte. Így az esőtől is védte valamennyit. Közelebb érve látták: fiatal kos, épphogy kinőtt a toklyó korából. Nem különbözött a többi barna szőrű, hátán a fekete csík két oldalán fehér foltos fajtársától. Övéről díszes tokban muflontőr lógott, bizonyítva, hogy átesett a felnőtté avatáson. Lerakta a lemetszett vesszőket, és meghajlással köszöntötte a vándorokat.
– Derűs napot, uraim! Engem Ochsenfalvi-Pliopios Navarkosznak hívnak.

Egy medvedzen akár éjnek évadján is becsukott szemmel hazatalált.

– Pöklencs uram, ez a seprűfű, a hárs mellett a Mézpergetők másik kincse. Nyár derekán pompázó lila, füzérszerű virágai legalább olyan nektár dúsak, mint a hársfáé, kiváló méhlegelők, őseim belőle nyerték a hangamézt. Ez még a hársméznél is mélyebben borostyánbarna, erős, dióra hajazó, fanyarkás zamatú csemege…

Irhandra be is hozott egy kívül belül mázas, virágokkal díszített hasas cserepet, – „szilkét” ahogy itt hívták – ebből kanalaztak a friss cipó mellé. Bár a foxi ravasz kérdéseket tett föl egy szintén nevezetes termék, a szilvórium ügyében, be kellett érnie az ízletes lekváros kenyérrel.