Sulyok Vince magyar

Jégmező pereméről leszakadva
– kis jégtábla – bukdácsolok a fagyos vízben,
sodródom mindig távolabbra
a hajdani partszélektől, a hajdani
együvétartozástól folyton el, ahol fortyogó,
acsargó hullámok vetik rám magukat,
rámhágnak, sújtanak, húznak a mélybe,
belémmarnak, nyúlványaimat tépdesik,
taszítanak sötét ködökbe, csillagok
nélküli éj alagútjába, a fekete,
társ nélküli magányba; majd váratlanul
a fénybe emelnek s úszom a sima,
hullámtalanná vált vízeken a nap arany
ragyogásában, magam mögött hagyva mind
a vihar rémítő hörgését, iszonyatos
csapásait – s áttetszőn, pengevékonyan
besodródom végül egy langyos kis öbölbe,
mit körben zöld dombok ölelnek;
üvegesedő testemre madarak ülnek
s csipegetnek belőlem;
a béke öble ez, hányattatásaim
után, sistergő viharok
után a csend, a béke öble. S a halálé.

72. oldal, Jégtábla-halál

S itt kapaszkodtok mindannyian ti is
az élet kegyetlen körhintáján,
kicsivel előttem, vagy egy kicsit mögöttem:
majdnem mindegy, mert egyfele tartunk,
hisz végül mindünket magába szippant
rettenetes tüdejével az Idő.
Ellene mit se tehetünk: saját védelmünkre
sincs kellő erőnk, se kellő fegyverünk.
Hadba kelni a láthatatlan, a leküzdhetetlen
végzet ellen
nem tudunk és nem merünk.
Számunkra itt annyi marad mindössze,
hogy nézzük, amíg csak nézni tudjuk,
ezt a halálunkat ígérő rohanást.

86. oldal, Rohanunk végzetünkbe (részlet)

láttam rettenetes magányom
léttelenségem jéghideg magányát

31. oldal, Álmomban engem is megöltek (részlet)

Idegen fenyvesek és jégkék vizek
milyen vigaszt és milyen menedéket
nyújtanak majd, mikor hozzám lépve karomon fog
fekete ruhás angyala a halálnak?

53. oldal, Futott volna el a halál elől (részlet)

Olykor azt hiszed, hogy körülötted
még mindig nyár van, nyár van még életedben,
mert félsz belátni, hogy beért az ősz,
elért az ősz. Hogy ősz vagy magad is.
Őszbe fordult saját életed is.
S hogy talán nemsokára
földre pörög az utolsó levél
a legutolsó fáról is, amelyet
egykori kerted földjébe ültettél.

Utolsó őszöm milyen lesz majd,
s mikor jön el? Nyaram tüzétől pörkölt
leveleket kerget az utcaporban
hideglelősen, fázósan a szél.

63. oldal, Az öregedés évei elé (részlet)

Ülök könyvek között ma is még,
de rég már nélküled; s nem is te
hiányzol innen régtől már, csupán
hangulata azoknak a régi estéknek
a könyvtárban s a séták
– meghitten – a sötét utcákon
a vár alatt s a patakparton.

Könyveim zömét hiába forgatnák
az ujjaid itt: nem beszélnének hozzád,
mert szavaik idegenek neked
s idegen lennék csakúgy magam is
és te is az lennél nekem.
S nem csak lennél: régtől az vagy már,
de folyton idáig sárgállik
egyre még meleg fénye, meghittsége
annak az olvasóteremnek,
s most se tehozzád s nem veled,
csak emlékedhez, emlékeddel,
csak a szárnyrakelt idővel beszélek.

65. oldal, Ültél az olvasóteremben (részlet)

A csend folyója ez. A rettenetes
csendé. Benne hangtalanul
úsznak, sodródnak tova évek,
arcok. Az egész elmúlt élet.

A Léthe víze ez. Szemlélem kavargását,
amíg csak látom, amíg látni tudom
mindezt, amíg elúszó képeit
érzékelni tudom, s felfogni ezt a sebesen
tovairamló időt, ezt a már térdemig
csapódó vízörvényt, amelyik bármikor
magával ragadhat engem is már.

Az ijesztő elmúltakat csak nézem,
a mésznél és a télutó szennyes havainál
fakultabb testeket, élettelenekké
vált arcukat, kiürült szemgödreiket –

jól tudva, hogy nincsen remény sehol,
hogy nincs többé, mit várjunk:
darabjaira széthullt csonthalomként
hányódom hamarosan magam is

az enyészet folyója jéghideg vizében,
ahonnan nincs, nem lehet már visszatérés
többé a fénybe, a csodálatos
élet gyönyörébe és vigaszába
a léttelenség és az időtelenség
felfoghatatlan mélységeiből,
a megszűnés szakadékából.

7. oldal, A csend folyója

A csend. A norvég fennsíkok csendjénél
nagyobb és teljesebb csend.
A minden hang szépségét elveszített
süketítő csend.
A minden fájdalomnál fájóbb
s magamat önmagamba bezáró csend.
A csend, a belőlem minden mást kizáró.
A csend, amely engem is kizár mindenből.
Amelyik megfoszt a létezés minden
leírhatatlan szépségétől.
A csend, amelyik a Halál maga.
A csend, amelyik az Isten maga.
A csend: a süket léttelenség.

13. oldal, A csend: a süket léttelenség (részlet)

Mire kimondanánk pár fontos mondatot,
vagy lényegesnek vélt gondolatot:
félbe marad a szó
s csonka a gondolat maga.

23. oldal, Az idő futásáról (részlet)

Örökségem

Két tucatnyi nyár apám udvarában,
néhány gyümölcsillatú ősz szőlőskertjében,
dunántúli dombhátakon tavaszok láza,
kövér gabonatáblák arany hullámzása,
kisalföldi rétek, lapályok zöld szelekben –
később könyvtárak csendje, lámpafényei
s könyvespolcok, kincsekkel megrakva rogyásig.

Emlékfoszlányokból ílyképp szól vissza hozzám
magyar negyedszázadom múltja:
nevetések ezüst csilingelését hallom
valamelyik boldog és meleg estből,
amelyik talán éppen attól
szépséges, hogy már olyan távoli
s beragyogja a múló id arany fénye.

Ezt a negyed századot örököltem
tőled, hazám. S mikor elhagyni
kényszerültelek, kis kézitáskámban
irodalmadból egyetlen könyvnek jutott
csupán hely: egy verseskötetnek.
Látszólag ennyi hát az örökségem
a huszonnégy benned leélt évem után.

De nekem örök részem,
s legigazibb apai örökségem
maradtál mégis s tőled lettem itt is gazdag,
mert elhoztam magammal
csempészárúként szinte ide idegen
életembe az anyanyelvemet,
melynek szavait őrlik ugyan folyton
idegen évek malomkövei,
de melynek még foszlányaiból is
alig fakuló ragyogással
szól vissza mindmáig,
szól vissza folyton idáig a múlt
s szólni fog mindhalálig.

73. oldal