Suki Kim amerikai dél-koreai koreai

Azért furcsának tűnt, hogy az Úr nem kedvelte Harry Pottert, de hagyta, hogy a történet példátlan világsikerré váljon.

272. oldal

Muszáj olykor azt éreznünk, hogy szükség van ránk. Azokat szeretjük, akik bennünket akarnak.

54. oldal

A koreai háború három évig tartott, milliók haltak meg, vagy veszítették el családjukat. Valójában azonban sosem ért véget, csak szünetel, pontosan ott, ahol elkezdődött: a 38. szélességi fok mentén, amelynek mindkét oldalát egy -egy Korea foglalja el. Történészek ezt az „elfeledett háborúnak” is nevezik, de egy koreai sem tekinti annak. A feledés kultúrája ismeretlen fogalom Koreában. A háború napjaink mindkét Koreájában jelen van.

19-20. oldal

Több ezer éven át szinte egy családtagom sem hagyta el Koreát. Az ország egy elszigetelt királyság volt, amelynek spirituális hagyományai a konfucianizmusban, a buddhizmusban és a sámánizmusban gyökereztek, mígnem 1910-ben a japánok elfoglalták, 35 éven át gyarmatukként kezelték, majd 1950-ben kezdetét vette a koreai háború. Mivel apai nagyapám a kegyetlen gyarmatosítók uralma alatt született és élt, folyékonyan beszélt japánul. Az 1980-as évek közepén, kevéssel a halála előtt, meglátogatta a családunkat Queensben, ahol megismerkedett egy japán fiatalasszonnyal, aki a Dél-Koreából induló Egyesítő Egyház misszionáriusa volt. Amikor apám kérdőre vonta a szekta iránt támadt hirtelen érdeklődése kapcsán, nagyapám azt felelte, hogy nem érdeklik a moonie-k, vagyis az egyház követői, csak élvezte, hogy japánul beszélhet az új barátjával. Mint oly sokan a saját generációjából, ős is egyfajta Stockholm-szindrómában szenvedett, és hiányzott neki az elnyomók nyelve. A koreaiak ambivalens kapcsolata Japánnal a mai napig élő jelenség. Ugyanez a helyzet azokkal a szuperhatalmakkal, amelyek ott folytatták, ahol a japánok abbahagyták: az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval, amelyek a hidegháború előjátékaként úgy szabadították fel Koreát, hogy kettészakították.

58-59. oldal

Amikor origamizni kezdtünk velük, rájöttünk, hogy csak egy dolgot tudnak hajtogatni: vadászrepülőket.

86. oldal (HVG Könyvek, 2015)

A korábban már jóváhagyott vízumomat nem kevesebb, mint 35 észak-koreai kormányhivatalnak kellett ellátnia a pecsétjével, hogy újra kiadják. Kim elnök kérte az eljárás felgyorsítását, illetve mentességet a PME tantestülete számára, csakhogy ehhez meg kellett várniuk egy új törvény beiktatását. „Új törvény? – kérdeztem Skype-on. – De hiszen az hónapokba, sőt évekbe telhet!” Joan viszont megnyugtatott, hogy az ilyesmi Észak-Koreában néhány nap alatt lezajlik, úgyhogy kezdhetek csomagolni.

24. oldal

Kevés volt a tanár. Sokuk számára elviselhetetlennek tűnt a tudat, hogy folyamatosan megfigyelik őket. Egy nyugdíjas hongkongi tanár, aki közgazdaságtant tanított a végzősöknek, azt mondta, hogy tavasszal nem tér vissza. Véletlenül összefutott Kim elnökkel a templomában, és megkapta az állást, de nem figyelmeztették előre, és fogalma sem volt arról, hogy nem mozoghat majd szabadon. Megkérdezte, mikor indul a járatom, mire mondtam, hogy december 20-án. „Maga igazán szerencsés – válaszolt. – Az enyém 21-én.”

238-239. oldal, 20. fejezet

Mivel apai nagyapám a kegyetlen gyarmatosítók uralma alatt született és élt, folyékonyan beszélt japánul. […] Mint oly sokan a saját generációjából, ő is Stockholm-szindrómában szenvedett, és hiányzott neki az elnyomók nyelve. A koreaiak ambivalens kapcsolata Japánnal a mai napig élő jelenség. Ugyanez a helyzet azokkal a szuperhatalmakkal, amelyek ott folytatták, ahol a japánok abbahagyták: az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval, amelyek a hidegháború előjátékaként úgy szabadították fel Koreát, hogy kettészakították.

58-59. oldal (4. fejezet)

Kosárlabda és futball, néha pedig röplabda. Ezek közül a sportok közül választhattak a hallgatók, nyilvánvalóan azért, mert ezekhez csak egy labda kellett.

81. oldal (5. fejezet)

Én is énekeltem, de nem tudtam nem észrevenni, hogy ha az ember felcserélte a Jézus szót a Nagy Vezetőre, akkor a tartalma nem is különbözött sokban azoktól az észak-koreai daloktól, amelyeket a diákjaim napjában többször énekeltek.

121. oldal (8. fejezet)