Suba Zsolt

– Éjszaka volt, először alig láttam belőle valamit – válaszolt elgondolkozva. – Az is egy büdös fénykör mellett állt, saját magát nézegette, kezét, lábát, arcát tapogatta. Aztán valahogy megérezte, hogy ott állok, és felém fordult. Emberi ábrázat bámult rám, mintha egy falubéli állt volna előttem. De nem ismertem fel. Tettem egy lépést felé, akkor hirtelen eliramodott a fák közé. Négykézlábra ereszkedve, mint egy vadállat.

Suba Zsolt: Hohó, bokor! · Suba Zsolt

Amikor a Nap és a Hold nászából megszülettem, ordítottak a farkasok és süvöltött a szél. Az arcom világított, a szemem fénylett és útnak indultam.

Jonas Montgomery nem akart meghalni. Ezen a nevesincs, átkozott sivatagos bolygón különösen nem. Páncélja állandó huszonkét fokon tartotta a teste körül a levegőt, de a férfi homlokán izzadság gyöngyözött. A kijelzők szerint minden beépített rendszer tökéletesen működött, Jonast mégis hőhullámok gyötörték.
Kapkodó lélegzetének apró párafoltjai azonnal el is tűntek a sisakja törhetetlen üvegéről.
– Montgomery, ha belehány a sisakba, megteszem a lázadóknak azt a szívességet, hogy én puffantom le! Szedje össze magát! – harsant fel az őrmester rekedtes hangja a sisakrádióban. (Szemán Zoltán: A halhatatlanság ára)

(első mondat)

Gyorsan lehuppant az ajtó melletti ülésre, majd tekintete a mellé telepedő fiatal, fekete hajú lányon akadt meg. A nő karcsú teste, telt keblei, kacéran villanó mosolya láttán John titokban kereső üzemmódra kapcsolta az MFT-t. Mire az ajtók sziszegve becsukódtak, már diszkréten ott villogtak a kijelzőn a lány alapadatai.
Judy Emerson, huszonnégy éves, az élelmiszer-feldolgozó operátora. Hajadon, jelenleg kapcsolaton kívüli…
John nagyot nyelt és lopva a lányra pillantott. Judy nem volt elég gyors, mert a férfi még éppen látta, amint törli a kijelzőjéről a fotóját. Szóval ő is visszakeresett rá? Mi ez, ha nem vonzalom első látásra? (Szemán Zoltán: Tiszta lappal)

(első mondat)

– Ez a gyűrű, Donath testvér, nem csupán egy tárgy! – emelte fel a kezét a lovag, és immár sokadjára csodálkozott rá az ujján feszülő Triannita gyűrűre. – Akinek az ujjára húzzák, az a valaha élt legnagyobb Triannita, Sir Grand kapitány emlékét hordja a testén, a szívében pedig azokat az eszméket, amiket ő hagyott ránk örökül. Ez az érdem jelképe, a tisztességé, a becsületé. Ez a gyűrű maga a férfibüszkeség!
– És remek kulcs a női szívekhez – somolygott a bajsza alatt a szerzetes.
– Egy lovag feladata, hogy segítsen a rászorulókon! Ami a férfinak kötelesség, az a nőnek gyönyörűség.
– Leány ölében az erény, lovag szívében a remény… – kezdte csúfondáros mosollyal a jól ismert dalt Donath, majd összepillantva hangosan felnevettek. (J. A. A. Donath: A Triannita gyűrű titka)

Tudni, hogy haldoklik a bolygó, mélységesen szomorú és ijesztő volt.
Évtizedek álltak a rendelkezésünkre, hogy megmentsük, lelassítsuk a pusztulást, elkezdjünk valamit, tegyünk bármit. Akármit… magunkért és a helyért, ahol éltünk.
Az utolsó utáni pillanatban kaptunk észbe, de már későnek bizonyult. Nyolc egész kéttized milliárdan voltunk a Földön, amikor megtörtént. A sorscsapás, amit Apokalipszis 1-nek neveztek el.
Ma, 2146. május 14-én nyolcezer-háromszázhetvennégy túlélőről tudunk.
A Föld, mint élhető bolygó, megszűnt. Kontinensek süllyedtek el, a megmaradt terület kétharmadát víz borítja, végtelen tenger, ott minden élhetetlen. Az emberek az egykori tavak, vízesések, folyók mentén kolóniákban élnek olyan állatfajokkal egyetemben, melyeket annak idején szinte teljesen kiirtottunk.
Küzdünk, várunk, remélünk.
Hogy mit, magunk se tudjuk.
Iala vagyok, a hatszáznegyvenkettes számú túlélő. (Boza Anita: Új világ hajnalán)