Stephen King amerikai

Nekem ő csak King bácsi. Szeretetből. Hogy hogy lehet szeretni valakit, aki olyasmit ír, amiről anyám le akart tiltani gimnazistaként? Hát így.
Lehet, hogy „néha” félelmetest, horrort ír, de ezt úgy teszi, hogy majd' minden regényének komoly, súlyos mondanivalója van. Csak tudni kell felfejteni a rétegeket.
Már Shrek is megmondta: „[…] mint a hagyma. […] Réteges.”

Lassan már 7 éve, hogy egy 13 éves lány akit az osztálya kiközösített és rendszeres lelki terror alatt tartott, rátalált Stephen King-re. Ez voltam én. Az Állattemető volt az első, aztán jött a Carrie, ami annyira profilomba vágott akkoriban, hogy egy életre maga mellé állított vele King bácsi. Meg kellett vennem Carrie-t, hogy mindig ott legyen velem. Utána pedig már nem volt visszaút, a kedvenc írómmá vált mindörökké, elkezdtem gyűjteni a könyveit, mostanra a gyűjtemény 37 darabos. Itt sorakoznak a polcomon és tudjátok mit? Akármilyen rossz felé sodor is az élet, ha ránézek a King-gel tömött polcaimra, büszkeség tölt el és persze öröm. Mert ő mindig itt lesz nekem, bármikor kinyithatom és elrepülhetek egy sokkal izgalmasabb helyre. Vannak művészek akik képesek arra, hogy megmentsenek. Zenészek, írók, festők, rendezők stb. Ő is közéjük tartozik. Ha egyszer találkoznék vele, csak annyit mondanék neki: köszönöm, hogy ennyiszer megmentettél és fogsz is még! Biztos vagyok benne, hogy értené. A művei és az élettörténete egyaránt inspiráló.

Ó, Istenem, az egyetlen ember, aki vissza tud tartani attól, hogy éjszaka kimenjek pisilni…

Azóta félek a bohócoktól.

Nem kevesebbet, mint az olvasás szeretetét köszönhetem neki; s noha ma már jóval kevesebbet forgatom, megbecsült, örök helye van a kedvenceim között.

Egészen különleges – sőt, mondták már, hogy sorsszerű – a kapcsolatom vele. Sok könyvét olvastam, és legalább ennyiféle élményt adtak a borzongástól a meghatottságtól való sírásig. Sokféle negatív dolgot hallottam már róla – ez mások problémája –, nekem ő a kedvenc íróm, aki nem csak remek meséket sző, de a gondolkodásmódjával is tudok azonosulni.

Sok írót azért szeretek, mert finom – nos, őt meg azért, mert leplezetlenül erőszakos és hihetetlenül nyers. Meg azért, mert, ponyva vagy nem, valamit nagyon tud az emberi lélekről, ha nem tudna, nevetnék a könyvein, mint egy-egy rosszabb horrorfilmen, az enyhébbeket meg a fejemet rázva a sarokba hajítanám.

Kiegészítés több könyvvel később: könyörgöm, engedjük ki a horrorszerzők skatulyájából, ez az ember sok döbbenetesen jó könyvet írt, ami nem horror.

Volt egyszer egy fiatal Király, aki lakókocsiban élt és gyerekeket tanított. Nem sejtette, hogy hamarosan valódi uralkodó válik belőle. Ám egy dühös boszorkány befészkelte magát a fejébe, és a fiatal Király tollából megszületett Carrie. Ezzel új világ kezdődött, melyben a fiatal Király megkapta a nevéhez méltó dicsőséget.
Mámoros évek következtek, és a Király eltolódott tudatából sorra pattantak elő olyan tárgyak, állatok és emberek, melyek a legelvetemültebb gonoszt hordozták magukban. A Király rémbirodalma szépen lassan benépesült.
A Király közben lehiggadt, és módszeresen elkezdte a birodalma határait kitolni újabb területek felé, sorban belépett a bűnügyek, a mesevilág és a tudományos fikció földjére is, mígnem egy szép szombati napon, séta közben egy furgon kivasalta.
A Király majdnem otthagyta a fogát. Keserves kínok közt, de talpra állt. A vadsága egy része ott maradt az aszfalton, de a mesélőkedve nem. Sokan mondják, hogy az öreg Király már nem a régi, de hát senki sem ugyanazt az arcát látja, aki akár csak pár évvel korábbra is visszanéz az időtükörben. A Király ma is magabiztosan uralkodik a (b)irodalomban.
A Király már halhatatlan.

Elméletileg az az író, akitől mindenféle fülszöveg vagy címke nélkül is örömmel veszek kézbe egy kötetet. Mondhatnám, hogy nem volt a kezemben még tőle 4-5 csillagosnál kevesebbre értékelt könyv, de hazugság lenne, mert a Joyland egy ordító kivétel. Amit viszont villámgyorsan elfelejtettem, biztos rossz napokban írta meg… King szerintem egész egyszerűen egyedülálló a műfajban, olyan gyomorszorító érzést képes okozni hosszú-hosszú oldalakon át, hogy valami hihetetlen! Igen, sokszor kissé felgyűlnek az oldalak, hosszúvá nyúlik egy történet, de nekem még a többszáz oldalas kötetei is mindig tetszettek, mert annyira jól megteremti a karaktereket, a környezetet, hogy végig ott érzem magam a szereplők mellett. A gonosz szereplői fantasztikusak, nem is tudom, néha az – elmebetegnek tűnő – ötletek hogy pattannak ki az író agyából! Utánozhatatlan!

A könyvein nőttem fel. Éjjel nappal olvastam, főleg tanulás helyett. Akkoriban nagyon szerettem borzongani.