!

Stephen Jay Gould amerikai

1941. szeptember 10. (New York) – 2002. május 20. (New York)

Tudástár · 19 kapcsolódó alkotó · 2 kapcsolódó könyv

KatalógusnévGould, Stephen Jay
Nemférfi

Könyvei 9

Jean-Claude Carrière – Jean Delumeau – Umberto Eco – Stephen Jay Gould: Beszélgetések az idők végezetéről
Stephen Jay Gould: Az elméricskélt ember
Stephen Jay Gould: A panda hüvelykujja
Stephen Jay Gould – Peter Andrews – John Barber: Az élet könyve
Stephen Jay Gould: Questioning the Millennium
Stephen Jay Gould: Bully for Brontosaurus
Stephen Jay Gould: The Lying Stones of Marrakech
Stephen Jay Gould: The Mismeasure of Man
Stephen Jay Gould: Wonderful Life

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Mérleg Európa · Memoria Mundi Európa · Test és lélek Typotex


Népszerű idézetek

vargarockzsolt>!

Az emberi természetnek ezt az alapvető törekvését – hogy tudniillik szeretnénk mindenáron szabályszerűségekre bukkanni és életünk eseményeit szabályos történetekké rendezni – nem kell feltétlenül csalásnak tekintenünk, még ha gyakorta (főként ha az „igaz hit” buzgalma is társul hozzá) olyan közismert agyszülemények melegágya is, amelyek mások megnyomorításához és pusztításához vezetnek. Ilyesmi akkor következik be, ha olyan emberekre próbáljuk ráerőltetni kedvenc történeteinket, akik másfajta mesékben hisznek.
S. J. Gould

277. oldal

vargarockzsolt>!

Hogyan győzhetjük le az időt, hogyan léphetünk ki belőle, miképpen játszhatunk vele? A Mahábhárata egyik története ezt mutatja be. Egy mester és tanítványa a vidéket járja, s megállnak egy fa alatt. Meleg van, leülnek. A mester így szól a tanítványához: „Látok ott egy kutat. Hozznál nekem vizet?” Az ifjú tanítvány elmegy az ötszáz méterre lévő kúthoz. Ott találkozik egy leánnyal. Megtetszenek egymásnak. Beszédbe elegyednek. A leány elmondja, hogy a szomszédos faluban lakik. A fiatalember felajánlja, hogy viszi a korsóját. Elindulnak a faluba. Amint a történet kibomlik, érezzük, ahogy lassan feltűnik az idő. A lány bemutatja az ifjút a családjának. Meghívják vacsorára. Későre jár. Felajánlják neki, hogy maradjon éjszakára. Ott marad. A fiatalok nagyon tetszenek egymásnak. Az ifjú ember a következő napokat a leánnyal tölti. Végül összeházasodnak. A legény a faluban dolgozik. Gyermekeik születnek. Aztán a leány szülei meghalnak: az élet megy tovább a megszokott kerékvágásban, amikor egy napon a férfinak hirtelen eszébe ötlik… hogy hiszen ő vízért indult! A feleségének már ősz a haja. Őneki pedig eszébe jut, hogy vizet kell vinnie a mesterének, aki a fa alatt vár rá. Ekkor sietve elhagyja a falut, s egy bögre vízzel megérkezik a fához, ami alatt ott találja a mesterét. „Jól van… – mondja az. – Már azt hittem, nem jössz.” Talán az egész történet egyetlen másodperc alatt zajlott le, amíg a pillantása a leányéval találkozott a kútnál? Egy egész élet telt el ezalatt. Vagy talán valójában nem is élte végig ezt az életet?
Jean-Claude Carriére

215. oldal

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Liv Ullmann mesélte, hogy egysze egy Unesco-küldöttséggel ellátogatott Szudánba, valami nagyon távoli, eldugott kis faluba. A lakosságot már korábban értesítették, hogy az Unesco képviselői egy nagy fémmadáron fognak megérkezni hozzájuk, amely azonban csak akkor tud leszállni, ha megfelelő helyet alakítanak ki neki. Ekkor az összes férfi nekilátott, hogy kövekből és farönkökből kialakítson egy ilyen helyet, vagyis saját leleményükből kitalálták, milyen is egy leszállópálya. A munka csaknem hat hónapig tartott. Amikor a pálya elkészült, letelepedtek mellé, és várták a nagy vasmadarat.
Végül feltűnt a madár, majd leszállt. Elfutott a kőből és fából épült pálya végéig, aztán megfordult, s visszatért a fogadására összegyűltekhez, akik rémülten bámulták ezt a természetfeletti tüneményt. A madár mozdulatlanná dermedt, s kinyílt az ajtaja. Egy kék szemű, szőke angyal szállt ki belőle, aki rengeteg csokoládét és sok másfajta ajándékot tartott a karjában. Az angyal s az Unesco őt követő képviselői egy másik világból érkeztek, s a benszülöttek még sohasem láttak hozzájuk fogható csodát. Hagyományaik azt követelték, hogy ők is adjanak valamit a vendégeiknek. De mit is adhattak volna, amikor semmijük sem volt?
Ekkor egy asszony közelebb lépett a szőke angyalhoz – Liv Ullmannhoz –, és megkérdezte tőle, van-e férje. Az angyal megrázta a fejét, annak jeléül, hogy nincs még férjnél. Erre felajánlották neki, hogy válasszon a falu legszebb fiatalemberei közül. Ez a jelenet elárulja, hogy az emberek napjainkban is más-más szinten gondolkodnak, és ezeket a szinteket óriási távolságok választják el egymástól… Arról nem szól a történet, miként vágta ki magát Liv Ullmann szorult helyzetéből, s távozott hajadonként.
Jean-Claude Carriére

165-166. oldal

vargarockzsolt>!

Giordano Bruno szerint (1600-ban nyilvánosan elégették, mert a történelem egyik legnagyobb szabású meséjét merészelte kérdésessé tenni) a természet rendjére vonatkozó elméleteink éppúgy lehetnek „szekerek”, mint „láncok”. Nincs nemesebb emberi küzdelem, mint amelyik a láncok leverését tűzi ki célul, s azért folyik, hogy a megismerés szekerének bakjára üljünk. Talán ez a szekér nem a tündökletes, misztikus és elérhetetlen Ezeréves Királyság felé tart, csak egy emberhez méltó, békés élet felé, amely az emberi sokféleség tiszteletén alapszik.
S. J. Gould

278. oldal

vargarockzsolt>!

A többi között a zen- vagy a tai-csi-meditáció is elsősorban az idő letapogatására szolgál. Az így szerzett tapasztalat szubjektív persze, de lehetővé teszi, hogy a megszokottól eltérő kapcsolatba kerüljünk az idővel. Nem arról van szó ilyenkor, hogy az időt az uralmunk alá hajtjuk, csak éppen lecsendesítjük, megszelídítjük, kezessé tesszük. Meditáció közben nem érzékeljük az idő múlását. Az idő kicsit olyan, mint a szél. A szelet sem látjuk: csak látjuk, hogy az ágak hajladoznak, a por kavarog. De magát a szelet még nem látta senki.
Jean-Claude Carriére

212. oldal

Kapcsolódó szócikkek: idő
vargarockzsolt>!

Miközben az ember a számára oly fontos rend után kutat, történeteket agyal ki. Úgy is mondhatnánk: szükségünk van rá, hogy a történelmi események sorát láncolatként fogjuk fel (vagy bizonyos kultúrákban, magyarázatot találjunk arra, amire nyilvánvalóan nincs magyarázat), ezért összefüggő történeteket gyártunk, általában olyan meséket, amelyek vigaszt hoznak nyomorúságos kis életünkbe…
S. J. Gould

277. oldal

4 hozzászólás
vargarockzsolt>!

A szerzetesi életforma utáni vágy, hogy elrejtőzzünk, távol kerüljünk a világ zajától és nyüzsgésétől, igen régi keletű. A kivonulás nem jelenti azt, hogy teljesen elvágjuk magunkat a világtól, annyira, hogy már képtelenek vagyunk megítélni. A bizánci császárok időnként felkeresték a sivatagban élő remetéket, hogy megtanácskozzák velük a birodalom ügyeit, úgy vélvén, hogy az aszkéták tekintete talán a közügyek mélyére hatol, sokkal inkább, mint a napi ügyintézéstől elfásult minisztereké. A világnak ezt a fajta elutasítását tehát nem szabad teljes egészében elítélnünk. Valami szépség is van benne.
Jean-Claude Carriére

186. oldal

3 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Amikor megvonjuk a kereszténység kétezer évének mérlegét, …még ha a kereszténység nem is mindig a rábízott üzenet szellemében cselekedett, sok téren – a lelki épülés, a kultúra, az oktatás, a művészet, a legszegényebbek felkarolása terén – mégis pozitív mérleggel zárt. Azokkal is egyetértek, akik úgy vélik, nem véletlen, hogy a modern tudomány és az „emberi jogok”, még ha időnként ma is összeütközésbe kerülnek a hivatalos egyház álláspontjával, a kereszténység talajában gyökereznek.
Jean Delumeau

282. oldal

Kapcsolódó szócikkek: kereszténység
vargarockzsolt>!

A kereszténység – ez történelmi tény – rendkívüli megújulási és alkalmazkodási képességről tett tanubizonyságot, térben és időben egyaránt. Ámulatba ejtő az ihletésére létrejött művészeti kifejezési formák vagy gondolati rendszerek, szervezetek és liturgiák múltbéli és jelenkori sokfélesége… Egy korszak viszont biztosan lezárult a kereszténység történetében: a mechanikusan, családi örökségként átvett vallásgyakorlaté. De talán éppen most lépünk át a felnőtteket keresztelő kerszténység korszakába.
Jean Delumeau

282. oldal

s3r14L>!

Idézet a Beszélgetések az idők végezetéről című könyvből (Carrière, Delumeau, Eco, Gould):
– Amit most elmondok, egyszer már leírtam, (Az Elmesélni egy történetet (Raconter une histoire) című kötetben. Párizs, 1993 FEMIS kiadó) de talán érdemes elismételni. Peter Brookkal együtt tanulmányoztuk Oliver Sacks egyik könyve alapján (A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét – L’Homme qui prenait sa femme pour un chapeau. Párizs, 1998, Seuil) azokat a rendellenességeket, melyeket bizonyos agysérülések okoznak. Egy ízben megkérdeztem Sackstól: „Mikor mondjuk egy emberről, hogy normális?”, ami mint kérdés meglehetősen közhelyes, érettségi tétel is lehetne. De én még hozzátettem: „Egy neurológus, mint ön, mikor mondja, hogy egy ember normális?” Amire ő így felelt: „Mi akkor tekintünk egy embert normálisnak, ha el tudja mesélni a saját történetét.” Meglepő volt, hogy ezt épp egy forgatókönyvírónak mondja. „Ami azt jelenti, folytatta, hogy az illető tudja, honnan jön, ismeri a múltját, el tudja helyezni magát az időben. Emlékszik az életére, mindenre amit megtanult, elsajátított. Megvan a saját jelene is, ami nem valami elkülönített, csak az ő számára fenntartott időt jelent, de mindenképpen az önazonosság tudatát. Ha megkérdezem, képes megmondani a nevét, címét, foglalkozását, és így tovább. És persze jövője is van, vagyis tervei, és azt reméli nem hal meg, mielőtt megvalósíthatná őket. Mert azt is tudja, hogy meg fog halni” Normális ember tehát az, aki el tudja mesélni a történetét, következésképpen el tudja helyezni önmagát az időben.
– De ez a meghatározás egy egész társadalomra is érvényes…
– Egy társadalom azonban sokkal nehezebben tudja elfogadni, hogy halandó mint egy ember. Én megváltoztatnék egy szót Valéry híres mondásában: mi mint civilizáció ma már tudjuk, hogy a többi civilizáció halandó. De egyetlen társadalom sem hajlandó magára vonatkoztatni ezt a bizonyosságot.

– Jean-Claude Carrière

Kapcsolódó szócikkek: Peter Brook