Stephen Grosz brit

A pszichoanalitikusok gyakran hangoztatják, hogy a múltunk tovább él a jelenünkben. Ritkábban említjük, hogy a jövőnk is él már a jelenünkben. A jövő nem egy hely, ahová tartunk: él már a jelenben is, a fejünkben, gondolatként. A jövőt mi hozzuk létre, de közben máris alakít bennünket. A jövő a jelenünket formáló fantáziavilág.

151. oldal - Ne sirasd a jövőt (Park, 2015)

Mindenki szereti jó színben látni magát, ezért inkább más személyekre vagy csoportokra vetíti ki személyiségének azokat a rétegeit, amelyeket szégyell.

75. oldal - Minél koszosabb a disznó... (Park, 2015)

    Régóta tévesnek tartom Kübler-Ross elképzelését. A haldoklás és a gyász „pszichés stádiumai” ugyanis teljesen mások. A haldokló számára van vég, a gyászoló számára azonban nincs. A gyászoló tovább él, és amíg csak él, érezhet szomorúságot.

198. oldal - Lezárás (Park, 2015)

Nem szeretjük a változást. Gyakran még a nyilvánvalóan saját érdekünkben álló jelentéktelen változást is félelmetesebbnek tartjuk a valós vészhelyzetnél.
    Vehemensen ragaszkodunk saját világnézetünköz, saját történetünkhöz. Mielőtt kilépnénk egy régi történetből, tudni akarjuk, milyen új történetbe kerülünk, és nem akarunk kilépni a régiből addig, amíg nem tudjuk pontosan, hová megyünk. Még akkor sem, ha vészhelyzetben vagyunk – sőt, talán akkor a legkevésbé.

121. oldal - Ha mindenhez ragaszkodunk, mindent elveszíthetünk (Park, 2015)

Sok páciensem meghalt már azok közül, akik fiatalkoromban jártak hozzám, néha azonban, mintha álomból riadnék fel, utánuk kapok, szeretnék mondani nekik még valamit.

204. oldal - Felriadás (Park, 2015)

A paranoid tévképzet mindenekelőtt a közönyre adott reakció.
    Más szóval a paranoid fantáziák zavaróak ugyan, de megvédenek egy még rettenetesebb pszichés állapottól: attól, amikor azt hisszük, senki sem foglalkozik, senki sem törődik velünk.

87. oldal - Mire jó a paranoia? (Park, 2015)

Azt hiszem, sokkal kevesebbet kritizálom már magamat. És most már tudatosabban gondolkodom.
     – Mármint megértetted, hogy a korábbi gondolkodás csapda volt? – kérdeztem.
     – Inkább úgy mondanám, ma már jobban látom, mi zajlik a színfalak mögött. És ez ad nekem valamennyi választási lehetőséget. Amikor ugyanis úgy érzem, megbántottak, vagy lehangolt vagyok, ma már megpróbálom megérteni ezt az érzést, megpróbálom eldönteni, én magam idéztem-e elő, vagy valaki más. Ez kiutat is jelent nekem. Mert amikor az embernek nincs választási lehetősége, amikor elveszettnek érzi magát, amikor beleragad a kritika és önkritika hálójába, akkor az a gondolkodás, sőt ez a létforma annyira elhatalmasodik rajta, hogy meg sem tudja kérdőjelezni, sőt észre sem veszi. Csak éli az életét. Ehhez képest óriási szabadságot ad, ha lehet választani.

167–168. oldal, A dívány felől

A lényeg az, hogy még mindig idegesít minden, amit az élet váratlanul zúdít rám, akár valóságos, akár szürreális. Még mindig szeretnék a szakterületem kizárólagos szakértője lenni, és valahol mélyen még mindig szeretnék hinni abba, hogy ha rendes és tiszta maradok, ha szorgalmasan dolgozom, ha nagy sikereket érek el, akkor megmenekülök a depressziótól és a szorongástól. Annyiban azonban változott a helyzet, hogy most már őrzök az emlékeimben egy sor beszélgetést a pszichológusommal, és ezekre az emlékekre tudok támaszkodni, fel tudom használni őket egy-egy fájdalmas pillanat megértésére, így könnyebben találok kiutat.

168–169. oldal - A dívány felől (Park, 2015)

Időnként mindannyian megpróbáljuk elfojtani magunkban a fájdalmas érzéseket. Ám ha sikerül elérnünk, hogy ne érezzünk semmit, akkor elveszítjük az egyetlen lehetőséget arra, hogy kiderítsük, mi fáj és miért.

37. oldal - A fájdalom haszna (Park, 2015)

    Egy évvel az első ülés után, néhány héttel a terápia vége előtt Emily az édesanyjával és a bátyjával távozott a klinikáról, én a váróból néztem őket.
     – Tetszik nekem Emily új frizurája – jegyezte meg a klinika recepciósa. Egyetértettem vele, nekem is tetszett.
     – És mit szól a család többi tagjához? – tudakolta a recepciós. Nem értettem, mire akar kilyukadni, mire azt felelte: feltűnt neki, hogy Emily állapotának javulásával párhuzamosan a család többi tagja egyre rendetlenebb, fésületlenebb lett.
     – Gyakran látom itt a klinikán – folytatta –, hogy a gyerekekkel együtt a család is változik.

135. oldal - Változás a családban (Park, 2015)