Stéphane Servant francia

Könyvtár.
Kellett egy kis idő, hogy benyissak.
A könyvszag és a csend szinte mellbe vágott.
Körülöttem mindenfelé polcok, hegyekben álló könyvek, amiket soha nem nyitottam ki, és soha nem is fogok. Kész labirintus, ellenséges univerzum, amihez nincsenek kulcsaim.

26. oldal

Pepita egy régi spanyol altatódalt dúdol: „Aludj, kislány, aludjál, mert a mumus kint kószál, s a végén még megzabál.”

Mert az embernek előbb mindig az élőkre kell gondolnia, csak utána a halottakra.

… a felnőttek sosem bírják ki, hogy ne vegyenek végső búcsút a másiktól. Szükségük van rá, mint valami utolsó sorra, utolsó vesszőre, utolsó szóra a mondatvégi pont előtt.
Egy végső elköszönésre, hogy még egy utolsó emléket fabrikáljanak maguknak. Hogy mintegy késleltessék a bánatot.

162. oldal

– Amíg élünk, remélünk.

76. oldal

Mert még egy dicsőséges kép sem pótol soha egy apát és azt a szeretet, amit adhatott volna. Vagy az, hogy hogy valaki feláldozza magát a gyermeke szabadságáért, a mindennél nagyobb szeretet bizonyítéka?

88. oldal

Kész lettem volna feláldozni a fizikai szabadságot a szellemi szabadságért. Kész gyilkolni, hogy végre élhessek. Mint valami fordított öngyilkosság. A vízben tükröződő tükörkép.

89. oldal

Nem a pénz a legfontosabb. Hanem az, hogy mit kezdenek vele.

162. oldal

És azért lőtték agyon őket, mert túlságosan szerették a költészetet és a szabadságot. De a kettő egy és ugyanaz, nem igaz, Coco, a költészet és a szabadság.

84. oldal

Mert ahogy Kenza fejtegette nekem, ez egy véget nem érő történet. Hiába állunk ugyanazon az oldalon, a kisemmizettek oldalán, túl hülyék vagyunk ahhoz, hogy ezt felfogjuk. Túl nagy bennünk a sértett harag ahhoz, hogy forradalmat csináljunk. És egymással háborúzunk, amitől meg mások a kezüket dörzsölik. Úgyhogy tudom, igen, a háború folytatódik!

169. oldal