!

Stefan George német

1868. július 12. (Büdesheim, Németország) – 1933. december 4. (Minusio, Svájc)

Teljes névStefan Anton George
NemFérfi
Wikipédiahttps://hu.wikipedia.org/wiki/Stefan_George

Könyvei 1

Stefan George – Hugo von Hofmannsthal: Stefan George és Hugo von Hofmannsthal versei

Antológiák 11

Szerb Antal (szerk.): Száz vers
Kosztolányi Dezső (szerk.): Idegen költők
Lakits Pál (szerk.): Századvég és avantgarde
Komlós Aladár (szerk.): Külföldi versek könyve
Halász Előd – Domokos Mátyás (szerk.): Klasszikus német költők I-II.
Somlyó György (szerk.): Szonett, aranykulcs
Ferencz Győző (szerk.): Hang szólít
Falus Róbert – Szilágyi Péter (szerk.): A múzsák dicsérete
Kormos István (szerk.): Szerelmes arany kalendárium
Rónay György (szerk.): Égövek, ábrák, csillagok

Népszerű idézetek

>!
Timár_Krisztina ISP

Útidal

Víz szakad ránk vad zúgással,
kő zuhan, hogy főbe csapjon,
szörnyü szárnnyal száll madárraj,
hogy a földről elragadjon.

Ám csodás táj odalenn:
mily gyümölcsök tükröződnek
az időtlen tó szinén!

Márványhomlok s kútperem
nézi a virágmezőket,
s lengedez a lanyha szél.

(Jékely Zoltán)

179. oldal, Hugo von Hofmannsthal versei

18 hozzászólás
>!
Szertelena P

Stefan George: Novemberi rózsa

Mondd, halvány rózsa, mondd: vajon
minek állsz még gyászos posztodon?
Az idő kerekén lefelé megy az ősz már,
a hegyek zugain novemberi köd jár.

Mért tartsz ki te, halvány rózsa, magadban?
Legutolsó társad, nővéred a kertben,
ő is lerogyott tegnap leveletlen,
s nyugszik békén, anyaföldbe takartan…

Ó hagyd, minek intsz, mire jó e sietség?
Várni szeretnék egy keveset még.
Egy ifjú sírja az, hol állok:
remény s öröm kisérte itt lenn.
Hogy halt meg? mért? Ég tudja okát!
Mielőtt még én is holtra válok,
halottak napján hadd diszítsem
új otthonát.

14. oldal, ford. Csorba Győző

Kapcsolódó szócikkek: november · rózsa
>!
Szertelena P

Síri dohszag száll a halmok tövében,
hol mind nyugszunk majd… ám én mégis érzem:
Te újraszítod még a parazsat,
védve járok nagy szerelmed alatt.

83. oldal, Stefan George, ford. Tandori Dezső

>!
Timár_Krisztina ISP

Tavaszest

Ment, ment. A házak mind-mind oly nagyok.
A csillagok kiültek már remegve.
A tél elmúlt, először nem fagyott.
Ujból torkában érezte a hangját,
és végre a kezét megint szerette.

Fáradt volt, ám csak úgy, mint egy gyerek.
Az esti utca tele volt lovakkal.
Megsímogatta volna homlokuk,
hivogatva múlt életük magához
titkos cirógató mozdulatokkal.

(Jékely Zoltán)

238. oldal, Hugo von Hofmannsthal versei

>!
Szertelena P

Stefan George: Búsak, ahol találkozunk

Búsak, ahol találkozunk, a mezsgyék
s az út mintha temetőbe vinne,
de a szürke ég csírákkal telítve
már csöndes új csókokat permetez szét.
Gyér sorokban vonulnak a derengve
nyíló szakadékig a tar sövények,
mintha sok-sok dermedt kéz nyúlna égnek
és mind társat és ölelést keresne…
Néha madarak síró füttye zeng fel
s vész bele kopár tölgyek sudarába,
csak a fagyöngy zöld bokra fogja át a
fekete törzset, mint élő, színes jel.
Hogy itt nemrég ködök és zivatar közt
fénye villant egy-egy hívó sugárnak,
elárulják a sápadt, pici szálak,
az első fű…és a zörgő avar közt
gyászcsoportokban a sötét kökörcsin.
Fejük lehajtva állnak és harangjuk,
bár arany korona ragyog alattuk,
csupa pehely és ezüstös tükörszín:
olyanok, mint lelkek, melynek a síri
álom tűntén csak félig vannak ébren,
s a rontó, nyers, kora tavaszi szélben
még nem nagyon mernek egészen kinyílni.

116. oldal, ford. Szabó Lőrinc

>!
Szertelena P

Hugo Von Hofmannsthal: Pszükhé

Psyche, my soul
Edgar Poe

…s Pszükhé, az én lelkem, reám meredt,
fojtott sírástól sápadtan s remegve,
s szólt halkan: "Jó uram, meghalni vágyom,
halálra fáradtam, s fázom nagyon."

Pszükhé, Pszükhé, ó, lelkecském, nyugodj meg,
készítek néked egy italt, amelytől
élet-meleg dől szét minden tagodba.
Meleg, jó bort kivánok adni innod,
a fényes, az árnyas, a friss, a szünetlen
zúgó, bugyogó, boldog, betöretlen
élet tüzes izzással teli nedvét,
melytől remegő mámor szinesedjék:
sóvár hada könnyáztatta daloknak,
kecse, víg heve tánc-röptette tagoknak,
napos fuvalom szép sóhajai,
mélyzöld habokon viharok zajai,
kertek, miket ellep a rózsa s a repkény,
halovány nők, képek, mindenik egy-fény,
sárgás-lila felhők, rózsaszirom-ágyak,
pompás, idegenbeli tájak,
rubinok, ragyogók, gyűrűk színaranyból,
s dísz, illat – dolgok emebből, amabból.

S Pszükhé, az én lelkem, reám meredt,
s szólt elbúsúlva: "Mind, amit nekem szánsz,
ízetlen, zagyva és halott. Az élet
nem illat s fény. Uram, fáradt vagyok."

Én erre: Van egy más változat is,
a valódi világ ínyedre ha nincs.
Csodás, sose hallott szók erejével
álom-kapukat tárok neked én fel:
szókkal, melyek édes-langyok, aranylók,
mint a kacagó nők, táncban iramlók,
szókkal, holdfény-díszben lebegőkkel,
mint gyönge virágkelyhek, remegőkkel,
csacsogó, zöld, harmatos és üde szókkal,
hűs-zöld tenger-fényként ragyogókkal,
szókkal, mik búgók, táncba-hevültek,
amilyen bús tűzzel a mélyhegedű zeng,
szókkal, vad-kósza-kuszákkal, akárcsak
légben ha suhan nagy, éji madárhad,
éles, heves, izzó, furcsa szavakkal,
mint hab ha kivillan fém-folyamokban…
Sokféle ilyen bűv-szó erejével
álom-kapukat nyitok én elibéd fel:
benn kertet, aranyt s friss berket, amelyben
asszonykacagás cseng rőt alkonyi csendben,
ibolyás-lila, zizge sötétet,
csillag mibe gyújt s fénylő fa fehéret,
susogó, rég-látott, barna tavat,
hol hattyú köröz, köd fátyla tapad,
fura gondola-fény ring, sápatag orcák,
fülledt szirmok hol az illatuk ontják,
a szelek fészkét, mik az éjt telebőgik,
bús tengerek órjás árny-lepedőit
s az érc birodalmát, mely izzva dagad
s némán a fakó-fém ég íve alatt…

Akkor Pszükhé, én lelkem, rám meredt
dühös szemmel, s morc szájjal így beszélt:
"Hát meg kell halnom mégis, hogyha csak
ily semmit tudsz arról, hogy élni mi."

203. oldal, ford. Csorba Győző

>!
Timár_Krisztina ISP

A hajnal-föld mily csodáktól nevet,
mint ha első napján? Újult világok
bámuló énekét hordja a szél,
régi hegyek formái mások, és mint
gyerekkor kertjén, hintáznak a virágok…
Partot öntöz a folyam, remegő
ezüstje évek porát törli el;
a teremtés borzong, kegyelem éri.
Az úton-járók fejét öntudatlan
díszíti valami fenség. A tájon
szélesen árad a fény… Üdv nekik,
akik e sugárvilágban haladnak!

(Tandori Dezső)

148-149. oldal, Stefan George versei

>!
Timár_Krisztina ISP

Nox portentis gravida

Magas fák ormán ködjátszadozás,
s közel az ég három szép csillaga:
sötét páston a jácint tudja jól, hogy
megtörténnek még itt azok a dolgok,
melyek többször megestek valaha:
hogy Hermész és a Dioszkúrosz-ikrek
szilaj kedvvel szikrázva perzselik meg
könnyed nyomát szélhordta Gráciáknak,
s játszván vadak módján kegyetlenül,
hessentik őket csúcsról el az árnak
medre felé, míg az égalj derül.

A költő útja máshol vezet és
amíg bámul a Meduza szemével,
körös-körül a puszta rétre lát,
mely éppoly messzi s nem tudja, milyen,
s más ily helyekhez társítja oda,
hol lelke, mint gyerek költözve át,
lakozhatik időtlenül, vigan:
sasok és ernyedt nyugalom hona.
S a földi dolgok árnyát és a fényét
ott szórja néki drágakövekként szét.

Ámde az ég harmadrészét olyan
gyászfekete felhő takarja el már,
akár a rém annak lelkét, aki
éjjel, gyertyával útat vesztve járkál:
ama felhő, mely másnap reggel indult
mennydörgésével száz meg száz viharnak,
villámával közel került napoknak,
s vad zuhanásával izzó szikláknak,
el a szigetre, hol a félsz fakasztat
gyönyört, minden másnál csodálatosbat,
s a roppant rémületbe halk sirásnak
az ára volt: hogy a széldúlta parkban
egymást nem ismerők, egymásra lelve
mentést se vártak mámorukba halva;
hogy Isten égi s földi nyűgtől elszállt,
kis árvák, mint a próféták lobogtak,
s minden lelkek, mint csillagok ragyogtak.

(Jékely Zoltán)

210-211. oldal, Hugo von Hofmannsthal versei

>!
Timár_Krisztina ISP

A holt város

Duzzasztja tág öblét új kikötő-dokk,
földje javát habzsolva; csillanó
és érdes házfalakról hold-derengés;
végtelen útjain kufár tömeg
nyüzsög mohón és tombol estidőn.
Gúny csap fel, részvét csak az anyai
városi, amely szirtes ormon árvul
rég elfeledten, komor fal mögött.

A halk erőd él, álmodik s figyel,
erős tornyán örök nap fénye ég –
csend óvja szentelt oltárképeit,
s gyepes utcáin járkáló lakói
teste a rongy-ruhán is átvirul.
Nincs szenvedő itt – tudják: elközelg
a nap, midőn felvánszorog a hegyre
dús paloták könyörgő csapata:

"Ragály s vész arat, elhullunk mi mind, ha
nem segíttek – kóros bőség nyomaszt.
Hadd élvezzük magastok tiszta légjét,
csengő forrását! udvar, ól, kapu,
mindegy, hol: bárhol meghúzzuk magunk.
Nesztek: e kincshalom, garmada gyémánt
felér akár száz hajórakománnyal! –
nesztek: e földnek minden drágagyöngye!"

Ám rideg válasz jő: "Nem alkuszunk.
Mi néktek mindennél több, itt: szemét.
Hozzánk térvén csak heten menekültek,
azok, akikre gyermekünk mosolygott.
Ti meghaltok. Már számotok is bűn.
El veletek s a talmi kinccsel – undort
kelt fiainkban! Nézzétek: csupasz
lábuk tengerbe taszítja a szirtről!"

(Szabó Ede)

112-113. oldal, Stefan George versei

>!
Timár_Krisztina ISP

Ki a te Istened? Fő álmom ő,
ősképem mása, szép s felemelő.
Erőt vak mélyeink csak tőle kaptak,
nagyság, érték öröktől tőle van csak –
legtitkosabb forrás, tűz, legbelül:
ott van, hol a legtisztább fény derül.
Elsőbb Oldója s Elhívója egynek,
majd felpezsdítője minden ereknek,
friss nedvétől a régi istenek
s a holt szók újra élni kezdenek.
Az Isten legdicsőbb-szentségü rejtély,
tündöklését végighordozza rendjén:
csillagnemzésű fia rámutat,
kit új közép szült, lélekből fakadt.

(Csorba Győző)

137. oldal, Stefan George versei

Kapcsolódó szócikkek: Isten · vallás