Sophie Taylor Magyar

– A lányra? Miből gondolod, hogy lány? – kérdezte Andy.
– Mert az Isten nagyon kicseszne velem, ha még egy fiút sózna a nyakamba…

17. oldal, 2. Fejezet

Lilith nem érzett mást, csak tömény forróságot, fájdalmat és kétségbeesést. Sikoltani nem tudott, mert még a száját se tudta kinyitni. Érezte, ahogy a szempillái elégnek és a szemhéjai felpöndörödnek. Semmi mást nem látott csupán vörösséget, de ebben az égőpirosban lepergett előtte az egész eddigi élete. Apró buborékokba zárva nézte az emlékképeit a felszín felé lebegni, majd hangosan szétpukkanni. Minden egyes alkalommal, amikor egy buborék eldurrant, fájdalom hasított az agyába, és az emlékkép örökre elégett. Eddig fogalma sem volt arról mi az igazi kín, most azonban megszenvedte azt, hogy ember volt és emlékeket gyűjtött, és elszenvedte mindazt, amit minden pokolra kerülő. Sikoltott, üvöltött volna, ha tudott volna, de a lávafolyam nem hagyta, ha csak kinyitotta a száját, beleömlött, és elégetett a belsejében mindent.

Mivel Leo megunta, hogy tovább hallgassa az újabb veszekedést, kinyitotta a szobája ajtaját, és besétált. Sóhajtva leült a kék ágytakaróval leterített vízágyra, arcát a tenyerébe hajtotta, és be kellett vallania magának, hogy elfáradt. Nem csak fizikailag, lelkileg is. Annyira szerette volna egyben tartani a csapatot, de úgy látta az állandó, – olykor semmiségeken- folyó viták, teljesen széthúzzák őket. Kezdett úgy gondolni Eve-re, mint a segítségére, aki talán gatyába tudná rázni a csapatot. Segítségre volt szüksége.

Az emberek sokszor szeretnének megszabadulni az érzéseiktől és a fájdalomtól, mikor meghal valaki, aki sokat jelentett nekik, vagy amikor elhagyja az, akiről azt hitte, az élete szerelme, vagy amikor nem viszonozza a másik, amit érez. De belegondoltak abba, milyen lehet siváran, érzelmek nélkül tekinteni bármire? A boldogságtól, a nevetéstől, a szerelemtől megfosztva lenni? Érzelmek nélkül a világ mindenki számára hideg és élettelen, még a démonoknak is, hiszen valamikor ők is éltek, éreztek, szenvedtek és mindre emlékeznek. Eve fejében sokszor megfordult, hogy talán azért olyanok a démonok, amilyenek, azért tesznek annyi szörnyűséget, hogy kicsiholjanak magukból valami érzelmet. Sosem gondolt úgy a démonokra, mint valaha élt emberekre. Azt hitte, a démonokat a Sátán teremti a semmiből, hiszen képes lett volna rá, de amikor meglátta Lennyt és a szemébe nézett, rájött, hogy minden földi démon ember volt egyszer, de aztán történt valami az életükben, ami vagy a földi mennyekbe repítette őket és elértek mindent, vagy a pokolba zuhantak és az életük kisiklott.

– Tudtam, hogy egyszer így fogom végezni. De egyet jegyezz meg! Visszaküldheted a teremtményeimet a pokolba, elpusztíthatod az újra alkotott holtakat, bezárhatod az átjárókat, és korlátok közé zárhatod a világokat, de a pokol ettől még létezni fog.
− Árny és fény, jó és gonosz vívja soha véget nem érő csatáját, nappalokon, éjszakákon át, győztes nélkül. Fenn kell tartani az egyensúlyt a világban. A status quot fent kell tartani az idő végezetéig. Az egyesség áll, a kritériumok nem változtak.

Miért nem tudok másba beleszeretni? Hányszor próbáltam meg mással, mégis mindig ő… őt kerestem mindegyik fiúban. A humorát, ezt a csillogó, meleg, barna szempárt, a hangját, a mosolyát… Teljesen mindegy, mennyit gúnyolódik és viccelődik rajtam, akkor is szeretem. Igen, a francba is, szeretem. Akármit is teszek, ő a szívemben marad. És ha ő nem érez úgy irántam, mint én ő iránta… nos, akkor az egész életemben egyedül leszek. Igen, és most szólalna meg anyám, hogy miért nem lépek én? Mert félek… félek attól, hogy ha elmondom neki, mit is érzek, nem csak a barátságunk, de még a csapat munkánk is oda lesz. Az meg már nem csak a mi életünk. Nem játszhatok az emberek életével, csak azért, mert én voltam olyan hülye, hogy beleszerettem a társamba.

Nem tudta, mi a rosszabb, az, hogy nem kap levegőt, vagy az a kín, ami az egész testében tombol. Nem volt olyan porcikája, ami ne fájt volna, szeretett volna elájulni, hogy ne érezze, de nem lehetett. Vörös lángnyelvek táncoltak a szeme előtt, és valahonnan messziről gúnyos kacajt hallott. Fájdalmában összegömbölyödött a porban, és szabad folyást engedett a könnyeinek. Nem csak a testében tomboló, mindent elsöprő fájdalom miatt, a düh és a félelem ugyanúgy könnyeket csalt a szemébe. A düh, amiért az anyja nem figyelmeztette arra, hogy a tűz valahogyan a teste része, amiért gyerekkorában elnyomta benne mindezt, amit érzett. A félelem attól, ami rá vár. Nem értett semmit, és nem volt erre felkészülve. Főleg nem arra, hogy a tűz ilyen szintű gyötrelmet fog neki okozni.

– Érzéketlennek kellene lennem, de nem tudok – suttogta Nathaniel. – Itt mindenki hideg, mint a kő, nem érdekli őket, senki más csakis saját maguk, de én… én más vagyok. A düh és a fájdalom még mindig élénken él bennem, és nem tudom kiölni magamból. Pedig ezek gyenge pontok. Bárcsak olyan lennék, mint a többiek.
– Ilyet ne kívánj! Inkább legyél érző lélek, mint érzéketlen szörnyeteg! – csúszott ki Amanda száján, és mikor rájött, mit mondott, szorosan összezárta a száját.

Mikor Leo meleg keze és lágy, forró ajka hozzáért, döbbent csak rá, hogy milyen elveszett is az ember, amikor megfosztják az érintés adományától. Rájött, hogy egyetlen érintés többet mond, mint ezer szó. Leonak, nem kellett kimondania, mit érez, nem kellett szép szavakat szavalnia, csak hozzá kellett érnie, és minden világossá vált. Csodálatos érzés volt számára újra úgy simulni valakihez, hogy nem kellett attól félnie, hogy felgyullad a másik.

Magzat pózban feküdt a szemét eltakarva, de aztán a hátára fordult, hogy legalább egy kis levegőt kapjon. Csak nézett fel a furcsa sötét égre. Világosszürke felhők kergették egymást rajta, érdekes alakok képét véve fel. Ő maga nem is vette észre, hogy lecsukta a szemét, már csak arra eszmélt, hogy egy hűvös kéz simul az ő kezére. A szeme felpattant és megpillantotta az egyik fiút, aki az előbb még rá várt. Még mindig nem látta az arcát, csak a hangját hallotta, ami mély volt és bársonyos, különösen megnyugtató.
– Nem adhatod fel ilyen könnyen, Eveline. A Tűz a te elemed, győzd le, irányítsd, és legyél te a vezér.