Somlyó Zoltán magyar

Hajnali imádság

A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!

Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?

Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!

Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szívedbe lakom.

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék…
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?

Dobd el a cigarettát!
most már hadd szíjja más!
Kit még meg nem ijesztett
az agyvér-tolulás;
s vérét még el nem zárta
vakolattal a mész…
Dobd el a cigarettát
s a más füstjébe nézz…

Dobd el a szőke fürtöt:
a szőlő méz-szemét!
Édes, fanyar levéből
elég csurgott beléd!
Édes-maró savával
kikezdte gyomrodat…
Dobd el a szőke fürtöt,
több lángot már nem ad…

Jaj, dobd el a szerelmet,
ezt a piros lobot!
Nem látod, szerencsétlen,
hogy ő is eldobott?
Nem látod álmaidban
szép, fanyalgó szemét?…
Jaj, dobd el a szerelmet,
már úgysem a tiéd…

Dobd el...

ÖNGYILKOSSÁG

Ki megcsináltam már a számadást:
ó, mivel öljem én meg magamat!
Golyó?… Gyilkos golyó a két szemem,
két örök seb a homlokcsont alatt…

Mérget vegyek be s habzó ajkamat
bámulják ott az ispotály-cihán?!
Az élet sötét italát iszom –
ó, van-e ennél gyilkosabb cián?…

Vagy a szívemet tőrrel verjem át,
hogy ételhez jussanak az ebek?!
Nincs már szivem. Kimarták a helyét
a korbácsnyelvű hétszer hét sebek!…

Vagy kússzak föl tán tíz emeleten
s onnan vessem le a mélybe magam?!
Hisz már a Nap volt fénylő zsámolyom
s onnan csináltam szaltót hangtalan…

A mérget meg a tőrt meg a golyót
az én kezeim sosem érik el.
Az én halálom: százszoros halál!
Az én halálom az, hogy élni kell!…

NEM FÁJ NEKED

… Nem fáj neked szíved egésznek tudni?
Mikor az enyém már vérig kopott!
Nem fáj szép selyemernyődet kinyitni?
Mikor fejemre jégeső kopog!

Nem fáj a kesztyű illatos kezednek?
Mikor tudod, hogy búsul az enyém!…
Nem fáj az íze könnyű élvezetnek?
Mikor tudod, hogy magam vagyok én!…

Nem fáj a szó, mely elhangzik a szádon?
Mikor tudod, hogy kiáltok feléd!…
Nem fáj: evezned ünnepi naszádon?
Mikor már nem borulhatok eléd!…

Nem fáj néked szerelmem sok virága?
Mely ott hervadoz hűs bőröd alatt…
Nem fáj neked a bőség?… mondd, te drága!…
Mikor tudod, hogy semmim se maradt…

… Nőnek születtél s lett belőled asszony!
Én tettem ezt… karomba fogtalak. –
De nem volt csók, mely mellettem marasszon,
elhívtak téged csábítóbb falak!

És lehet ősz, vagy lehet nyár… Az útak
bezárultak az elmenő megett.
Magaddal is örökre szakítottál,
mikor el tudtál hagyni engemet!…

SOROMPÓ (részlet)

De – tudjátok-e, hogy mi a magány!
Csak egy tányér az ember asztalán,
csak egy pohár, amelyből inni méreg.

S kimenni és bejönni egyedül
és nem vár senki se kint, se belül
és lenni árván önszivünkbe féreg…

És tépelődni: mért ment tőlem el!…
és kérdezgetni: miért nem felel!…
és várni, várni; ha nem rája, másra…

És mindennap így szólni: mégse jő!
És aki jő is: mégse, mégse ő!…
És ébren várni minden virradásra…

Ne siesd el a halált, mert örökre lekésed az életet…

Somlyó Zoltán: Az öngyilkosokhoz... · Somlyó Zoltán

ORCHIDEA

Vállaid közé fúrom a fejem.
Orchideás álmot ölelek rád,
én, a te orchideás haramiád.

Párnás öklöd derekam vájja;
ingatag melled dalol velem…
Én a te nevedet énekelem.

A pamlag egy nagy orchideafelhő,
rája hullottunk mi, két gyönge virág.
Egy szent orchidea most a világ.

Öled, ajkad: orchideaerdő;
én vagyok rajta a vaksötét út,
amely az erdőn kigyózva fut.

Átrobog rajtam az illatos láz,
a kebled egy világgá száguldó utat
a roskadozásig beorchideáz.

Az Átkozott költő szól :
Lent a falumban apró rozoga híd áll a Dráva egy vékony, beteges ere felett. Mindössze öt lépés hosszú. Az innenső hidfőn piros-fehér-zöld táblás jelzés van, túlról piros-fehér-kék : Horvátország – öt lépésnyire. Gyermekkoromban sokszor mentem át e kis hidon a lila rekettyés alján, és boldog voltam, hogy oly rövid idő alatt egyik országból a másikba lehet sétálni. Boldog voltam és megszerettem magamat nagyon, amikor észrevettem, hogy e rövid hidon legszívesebben vagyok, mert innen is, tul is nem volt hosszú maradásom: mindig megálltam a pallón és nagy biztonságban éreztem magamat a két ország közt.
Később aztán ez lett a legvégzetesebb szomorúságom. Megtudtam, hogy se magyar, se horvát nem vagyok, csak félszeg, furcsa keverék s a két országok egyike se tud megtartani s egyiket se tudom külön átérezni. Szerencsétlen vagyok: hazátlan vagyok és kitagadott s még ma is egy kurta hidon ragad a lábam – örökké viz fölött állván, idegenségemtől beteg szemeimmel egyre mosom a dolgokat, szeretnék szépen, tisztán látni mindent: eredetemet, utamat, megállásaimat, nekilendüléseimet – de nem lehet.
Kèt ország hajtott ki magából, az egyiknek gyökerei elromlottak a kezemben, a másiknak gyökerei korbáccsá váltak. Talán ezt szeretem jobban! Érzem, hogy ebből az egyoldalú siralmas szeretetből áll össze a verseim lélektana: a horvát kultura és a magyar szomoruság serkentö ereje – ezek kapcsolódtak össze bennem halálos egésszé.
Hogy nagyobbára szerelmes verseket költök, ne riassza vissza az olvasót és kritikusaimat! A szerelem az egyetlen lehetőség amely a hontalan költőt megmentheti a hazaárulástól!…
Szabadka, 1911, május havában

2. oldal

A PILLANAT

Menj, siess! A pillanat:
illó olaj, elszalad
s kialszik a tűz!

Józan észre mit se adj!
Csak előre, csak szaladj,
hogyha dolgod űz!

Évezredek tűnnek el,
de holtodig énekel
némely pillanat…

Reád ontja illatát,
bölcsőd is, meg paripád,
ringat s elragad.

Van hazúg és van igaz:
jól vigyázz, hogy melyik az,
amely a tiéd!

S ha fölkapta lelkedet,
hagyd, hogy szálljon el veled.
Szállni, ó, be szép!…

Hegyre viszen?… Mélybe ránt?…
Csak előre, sose bánd,
ha a vágyad űz!

Menj, siess! A pillanat
illó olaj – elszalad
s kialszik a tűz…

VALAKI…

Mit szeretek?… Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?… A múló napokat?…
Egy arcot?… Egy mosolyt… Vagy tán a régi,
szivembe visszacsengő dalokat?…

Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet husába vágom?!…
… Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon…