Simone Weil francia

Az emberek azzal tartoznak nekünk, amiről úgy képzeljük, meg kell kapnunk tőlük. A cél, hogy elengedjük nekik ezt az adósságot.

17. oldal

Amikor lényünk legmélyéig szükségünk lenne egy neszre, ami valamit mondana, amikor válaszért kiáltunk, és az nem adatik meg nekünk, ekkor érintjük Isten csendjét.

Képzeletünk rendszerint szavakat szór a zajokba, valamint játszadozva alakzatokat látunk a füstben. Mikor azonban túlságosan kimerültek vagyunk, mikor nincs több bátorságunk játszani, akkor igazi szavakra van szükségünk. A kiáltás bensőnket feltépi. Nem kapunk semmit, csak a csendet.

Némelyek, miután ide jutottak, bolond módjára önmagukban beszélnek. Tegyenek ezután bármit, irgalmat kell érezni irántuk. Mások, kevesen, egész szívüket átadják a csendnek.

Ez a világ bezárt kapu. Ez a gát. És ez az átjáró.

A szeretet nem vigasz – a szeretet fény.

Tisztulni nem más, mint elválasztani egymástól a jót és a kívánságot.

Le kell ereszkednünk a vágyak forrásához, hogy az energiát elszakítsuk a vágy tárgyától. Ott a vágyak igazak: megannyi energia. A tárgyuk hamis. De elmondhatatlanul fájdalmas szakítást jelent lélekben a vágynak és a vágy tárgyának elválasztása.

Ha leereszkedünk önmagunkban, úgy találjuk, hogy pontosan azt, amire vágyakozunk, már birtokoljuk.

18.

    Az elnyomásnak egy bizonyos fokáról a hatalmasok szükségszerűen eljutnak oda, hogy rabszolgáikat imádóikká tegyék. Mert egy emberi lény számára elviselhetetlen az a tudat, hogy ő mindenestül kiszolgáltatott, játékszere valaki másnak. Így aztán, ha semmi lehetősége sincs arra, hogy a kiszolgáltatottság alól kibújjon, nem marad számára más megoldás, mint hogy bebeszélje önmagának, hogy mindazt, amire kényszerítik, ő szívesen teszi, más szóval az engedelmesség helyébe becsempéssze a lelkes odaadást.

167. oldal, Az emberi lét társadalmi vonatkozásai (Új Mandátum, 2003)

Isten minden világosság forrása: más szóval ez annyit jelent, hogy mindenfajta figyelem a vallásos figyelem alacsonyabb rendű formája. Egyedül Istenre gondolhatunk teljes figyelemmel. És megfordítva: figyelmünk teljességével lehet csak Istenre gondolnunk. Aki képtelen az ilyen figyelemre, valójában nem Istenre gondol, mégha Istennek nevezi is azt, akire gondol. Ha viszont valamikor számot vet azzal, hogy nem Istenre gondolt, és igazán rá szeretne gondolni, a kegyelem segítségére lesz, hogy mennél nagyobb figyelme legyen, és, hogy akire gondol, megegyezzék Istennel.

27. oldal

A könyörgés irányultsága: szükségszerűen máshoz kell fordulnom, önmagamon kívül, hiszen éppen az a lényeg, hogy önmagától szabaduljon meg az ember.

Ha saját erőmre hagyatkozva kísérelném meg ezt a szabadulást, úgy járnék, mint az a tehén, mely megrántja a kötőféket, és térdre roskad.

Ilyenkor erőszakkal szabadítunk föl energiát magunkban, de ez az erőszak kárt is tesz bennünk. A termodinamika elvén működő kompenzáció ez, ördögi kör, melytől csak fensőbb erő menthet meg.

Az ember erkölcsi energiájának éppúgy rajta kívül van a forrása, mint a testi energiáinak (táplálék, légzés). Rendszerint meg is találja, ebből fakad az a tévhite, hogy miként teste, úgy egész lénye magában hordja fennmaradásának elvét. Csakis a nélkülözés ébreszt rá a szükségletre. Azután, ha bekövetkezik a nélkülözés, az ember már akarva-akaratlanul megenne bármit.

Egyetlen orvosság minderre: a klorofil, mely lehetővé teszi, hogy a fény tápláljon.

Semmi ítélkezés. Minden vétek egyenlő. Nincs is más vétek, mint ez: híján lenni a képességnek, hogy fénnyel táplálkozzunk. Mert ha ez a képesség oda van, akkor már minden vétek lehetséges.

„Táplálékom az, hogy megcselekedjem Annak akaratát, aki küldött.”

Nincs egyéb jó, mint ez a képesség.

11.

A görögök nem ismerték a jog fogalmát. Még szavuk sem volt rá. Beérték az igazság nevével.

77. oldal

[…] többnek képzeljük magunkat Istennél, mert ő „csak” szeretni tud, mi gyűlölni is.

20. oldal

    Rabszolga az, aki semmi mást nem tűzhet maga elé fáradozásának céljaként, csak a puszta létezést.
    Ekkor vagy el kell oldódnia, vagy a vegetatív élet szintjére kell lesüllyednie.

80. oldal, A munka misztikája (Új Mandátum, 2003)

Az ember azzal tartozik nekünk, amiről úgy képzeljük, meg kell kapnunk tőle. A cél, hogy elengedjük neki ezt az adósságot. Elfogadván, hogy mások legyenek, mint képzeletünk teremtményei, Isten lemondását követjük. Én magam is más vagyok, mint aminek képzelem magam. Ennek tudatában lenni nem más, mint maga a megbocsátás.

17. oldal, Üresség és kompenzáció (Új Mandátum, 2003)