Sértő Kálmán magyar

Hát igen! Szökött katonának érzem magam, aki az utolsó pillanatban nem bujkálva, de kemény fejtartással átjöttem a tűzvonalon. De a fegyveremet magammal hoztam. Magammal hoztam a ceruzát, ami sokszor veszélyesebb a mozsárágyúnál…
Nem akarok itt rangra emelkedni. Legyek én csak közkatona.
Tudok éhezni, fázni, rongyosan járni, és írni! De végre szabadon akarok szólni, úgy, mint magyar költőhöz illik.
Egy könnycsepp van a szememben amikor visszanézek a régi frontra, ahol még sok tépelődő és zsidó-pénzen megfizetett zsoldos magyar van. Aztán előrekapom fejemet és megyek százezer voltos szellemi erővel jelentkezni az új táborba, ami ősidőktől kezdve csak most kezd kiváló önkéntesekből összegyűlni…
Hogy milyen tapasztalatokat hoztam át a másik oldalról, hiánytalanul el fogom mondani a későbbi írásaimban.

10. oldal

Ezüsfelhők csipkefodrán felsuhant a lélekcsónak,
Ásított ép a szent Péter, de hallotta, hogy kocónak,
Kinyitotta a mennykaput, s egy kislány pördült be rajta,
Piros arcu, csillagszemű, gömbölyű kis magyarfajta.
Elbámult a hökkent portás: „honnan jöttél barna lányom?
Ilyen formás nem került még mióta a vártát állom”
„Szép országból jöttem én föl, elhívtak, hát idejöttem,
Juliskának hívtak ott lenn, s Fejér megyében születtem.
Magyar vagyok és a mezőn két nyáron át markot szedtem.
Erre nem volt influenza? Én abban nagy beteg lettem.
Könyvelje be a nevemet és hová kell nékem menni?
Van-e itt búzatábla? Lehet-e itt markot szedni?”
Beírja Péter a nevet, s belefúj gyémánt tülökbe,
Ezüstpelyhű szent angyalok teremnek ott fényes körbe.
Karon fogják kis Juliskát, s vezetik az Isten elé,
Szemeibe lila mezők fényessége remeg belé.
Vállon simítja az Isten, szárnyat teremt Juliskára,
Divathóbortos angyalok sunyorítanak csizmájára
Lekeringnek Miskolcra, majd tolvaj bűnnel visszaszálnak.
„Miskolcon vette az apám, mikor eladott száz birkát”
Szárnyas Julcsa este rászáll az ég legszebb csillagára,
Onnan vigyáz, onnan néz le, nádfedelű tanyájára.
S ha sírján könnyet sírnak, mosolyog,látja, szerették,
Csak akkor sír, ha zizegnek kukoricafosztó esték.
S ha Miskolcra néha-néha el-eltűnik egypár csizma,
A lábszíjas öreg mester angyalokra bizonyítsa
Rödös, ráncos,kikenyt,fényes,tükröző csizmákra vágynak,
Amióta Juliska a mennyben van.
Lekeringnek Miskolcra, majd tolvaj bűnnel vissza szállnak.

26. oldal