Sárközi György magyar

Sárközi György: Virágok beszélgetése

– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

– Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

– Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

105. oldal · Sárközi György

A hálószoba falát szennyes-rózsaszín tapéta borította, melybe húsvörös virágok voltak recésen belenyomva. Fönn, ahol a tapéta véget ért, bordó sáv futott körül, azonfelül pedig a fal és a mennyezet fehér, illetve – mivel évek óta nem estették át – sárgásszürke volt. Nagy, sötétvörös cserépből épített kályha terpeszkedett az egyik sarokban, kéménye köré fekete udvart lehelt a füst. A kályha mellett kis tapétaajtó nyílt a fürdőszobába, amely sötét volt és szűk. Egy barnára festett ajtót, melyen mint a lakás minden ajtaján, a mázolók annakidején fésűvel a fa erezetét utánozták, az ebédlőbe nyílt.
Az ajtóval szemben két ágy állott egymás mellett, közös, bordóvörös takaróval befedve. Az ágak barna fáján ágas-bogas faragások voltak láthatók, melyek között hamar leülepedett a por – éppen ezért a faragásokat, valamint az ágyak fejét-lábát díszítő, esztergályozott golyóbisokat vastag pemzlivel kellett takarítgatni. A golyók közül némelyik régebben lejárt: a gyerekek kicsiny korukban néha-néha leemelték a lejáról fagolyót s gurigáztak vele, amíg a mama meg nem lepte őket s maszatos kis kezükre nem vert. Később újra beleenyvezték a golyók kis facsapját az ágyba vájt lyukacskákba: egy csöpp megdermedt enyv ott maradt a golyók nyaka körül.
Az ágyakhoz hasonlóan volt díszítve a két nagy szekrény is, mely az ebédlőajtó mellett kétoldalt állt. Az egyikben, a polcosban, a család fehérneműit tartották, az alsóruhákat, törölközőket, asztalneműt, huzatokat. Mosás után a szekrény mindig tömve volt összehajtogatott, vízszagú fehérnemű-oszlopokkal, melyek egy kettőre magukba szívták a szekrénybe őrzött halványzöld s halványrózsaszín szagos szappanok olcsó illatát.

Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.

Néhanapján egy kéz értem kinyul,
s zörgő lapjaimon váratlanul
fölsüt egy szó, mint másvilági hold,
s új életet kezd, ki fölém hajolt.

Gomolygó századok fojtó ködöt
lehellnek szét a holt sorok fölött:
tartsátok lapjaim a fény felé
és lássátok meg rejtett vizjelét!

Holtan is élek, míg irgalma tart
a papirosnak s míg a fölkavart
korok örvénye majdan elnyeli
min szólt a dal, az ősi nyelvet is.

Mint lehellet a hideg ablakon,
úgy sorvad el emlékem egy napon
s mint a porszem, mely sivatagba hull,
az időbe veszek nyomtalanul.

117. oldal (Esőcseppek)

„A lakásban minden a helyén van – csak ez a rettenetes füst ne volna – , s íme, az egyik kevereten ott guggol Mary-Anne kis MACSKÁJA rémülten borzolódó szőrrel, sárgán villogó szemmel, amely minden ágyúdörrenésre rémülten összehúzódik.”

Szabad-e így élni, szabad-e így élni?
Mindig talpon lenni, sohasem henyélni,
Parancsokat venni, parancsokat adni,
Sohasem elnyulva az ágyban maradni.

Hivatalszobában nagypofával ülni,
Sohasem dalolni, sohasem fütyülni,
Tollat percegtetni, telefonhoz kapni,
Sohasem mezítláb a mezőn szaladni.

Szabad-e így élni, szabad-e így élni?
Időmet, erőmet rossz pénzre cserélni,
Pengőm számolgatni, fontolva kiadni,
Magam bizonytalan sorsra sose hagyni.

Adómat leróni, a törvényt tisztelni,
Akire haragszom, fejbe sose verni,
Kabátosan járni, kővárosban lakni,
Megunott ágamról le sose szakadni.

A napok gyertyánál hamarabb olvadnak;
Szép ifjú vágyaim immáron hol vannak?
Férfiu-terveim vajjon mivé lettek?
Mint az egérrágta papíros, szétestek.

Így kell hát mogorván sorsom panaszolni?
Egy napból más napba vakon átbotolni?
Dolgom végezetlen halálomat félni?
Szabad-e így élni? Szabad-e így élni?

141. oldal (Szabad-e így élni?)

A kíváncsi szemekhez szaglászó, duzzadt orr járult, mely levesek illatára lekonyult, húsok szagára kitágult, s édes tészták előtt fitosra vált, – az orr és a száj között meglehetősen tágas, szőkepihés sáv vonult, s a vékony száj alatt tokába vesző kis áll fejezte be Istennek azt az alkotását, mely Pogány Alajosné, született Beck Vilma feje volt.

24. oldal

Undorodott. Nem, nem kell Valér úr és nem kell senki. Nem kell az élet. Titkos lihegése az élet után, szemtől-szembe a valósággal, egyszerre zsugorodni kezdett, mint a meleg lehellet a tükrön s lassan eltűnt, elpárolgott. Nem, ő mindig gyáva volt és gyáva is marad. Nem bánja, nem szégyenli, tudomásul veszi. Csak hagyná már Valér ezt az undok bélrendszert és beszélne még egyszer a szerelemről! Mert most majd sokáig nem beszél vele senki erről az ismeretlen és félelmetes, vágyott és útált érzésről – talán soha többé nem beszél róla senki őelőtte. Csak még egyszer mondaná ki ezt a szót – úgy fogja hallgatni, mintha nem is ő mondaná, hanem a könnyű szél suhogná, a vén fák levelei zizegnék. Csak a szó kéjes és ernyesztő hangzását akarta, a valóságot nem: csak a vágyat kívánta, a teljesülést sohasem.

158. oldal

Az idő lassú vergődéssel hagyta el maga mögött a napokat, mint nehézkes mozgású selyemlepke a petéit.

97. oldal

Viola neve csöndet és békét hozott. Violában egyetértettek, egy szemmel nézték: jó, együgyű vénlány-nagynéni, akinek jóságáért nem jár hála, s együgyűségéért ki lehet nevetni a háta mögött. Néha terhükre volt rosszkorjött látogatása, néha szívesen vették, hogy törődik a gyerekkel, vigyáz rá elfoglalt anyja helyett, nagyszerűen eljátszik vele, – de mindenképp gúnnyal nézték a maguk rossz életének fedele alól az élet nélkül, magányosan bolyongót. Magukban talán szánták is, de ha egymás közt beszéltek róla, cinkos mosollyal tették: Viola, az ügyefogyott, a szerencsétlen!

188. oldal

Mint Gulliver Brobdingnagban,
oly szorongva, oly riadtan
járok ott, hol óriások
kormányozzák a világot.
Napfogyatkozás nagy árnyuk,
földrengés egy dobbantásuk,
s hogyha egyikük megorrol,
roppant talpa összemorzsol.

Mint Gulliver Liliputban,
oly némán, oly elbusultan
járok ott, hol minden törpe,
minden nagyság összetörve
nyüzsög százezer szilánkban.
Félek e piciny világban,
hogyha fejemet föltartom,
az égboltot szétroppantom.

104. oldal (Mint Gulliver)