Sárközi György magyar

Sárközi György: Virágok beszélgetése

– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

– Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

– Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

105. oldal · Sárközi György

A hálószoba falát szennyes-rózsaszín tapéta borította, melybe húsvörös virágok voltak recésen belenyomva. Fönn, ahol a tapéta véget ért, bordó sáv futott körül, azonfelül pedig a fal és a mennyezet fehér, illetve – mivel évek óta nem estették át – sárgásszürke volt. Nagy, sötétvörös cserépből épített kályha terpeszkedett az egyik sarokban, kéménye köré fekete udvart lehelt a füst. A kályha mellett kis tapétaajtó nyílt a fürdőszobába, amely sötét volt és szűk. Egy barnára festett ajtót, melyen mint a lakás minden ajtaján, a mázolók annakidején fésűvel a fa erezetét utánozták, az ebédlőbe nyílt.
Az ajtóval szemben két ágy állott egymás mellett, közös, bordóvörös takaróval befedve. Az ágak barna fáján ágas-bogas faragások voltak láthatók, melyek között hamar leülepedett a por – éppen ezért a faragásokat, valamint az ágyak fejét-lábát díszítő, esztergályozott golyóbisokat vastag pemzlivel kellett takarítgatni. A golyók közül némelyik régebben lejárt: a gyerekek kicsiny korukban néha-néha leemelték a lejáról fagolyót s gurigáztak vele, amíg a mama meg nem lepte őket s maszatos kis kezükre nem vert. Később újra beleenyvezték a golyók kis facsapját az ágyba vájt lyukacskákba: egy csöpp megdermedt enyv ott maradt a golyók nyaka körül.
Az ágyakhoz hasonlóan volt díszítve a két nagy szekrény is, mely az ebédlőajtó mellett kétoldalt állt. Az egyikben, a polcosban, a család fehérneműit tartották, az alsóruhákat, törölközőket, asztalneműt, huzatokat. Mosás után a szekrény mindig tömve volt összehajtogatott, vízszagú fehérnemű-oszlopokkal, melyek egy kettőre magukba szívták a szekrénybe őrzött halványzöld s halványrózsaszín szagos szappanok olcsó illatát.

Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.

Néhanapján egy kéz értem kinyul,
s zörgő lapjaimon váratlanul
fölsüt egy szó, mint másvilági hold,
s új életet kezd, ki fölém hajolt.

Gomolygó századok fojtó ködöt
lehellnek szét a holt sorok fölött:
tartsátok lapjaim a fény felé
és lássátok meg rejtett vizjelét!

Holtan is élek, míg irgalma tart
a papirosnak s míg a fölkavart
korok örvénye majdan elnyeli
min szólt a dal, az ősi nyelvet is.

Mint lehellet a hideg ablakon,
úgy sorvad el emlékem egy napon
s mint a porszem, mely sivatagba hull,
az időbe veszek nyomtalanul.

117. oldal (Esőcseppek)

„A lakásban minden a helyén van – csak ez a rettenetes füst ne volna – , s íme, az egyik kevereten ott guggol Mary-Anne kis MACSKÁJA rémülten borzolódó szőrrel, sárgán villogó szemmel, amely minden ágyúdörrenésre rémülten összehúzódik.”

Szabad-e így élni, szabad-e így élni?
Mindig talpon lenni, sohasem henyélni,
Parancsokat venni, parancsokat adni,
Sohasem elnyulva az ágyban maradni.

Hivatalszobában nagypofával ülni,
Sohasem dalolni, sohasem fütyülni,
Tollat percegtetni, telefonhoz kapni,
Sohasem mezítláb a mezőn szaladni.

Szabad-e így élni, szabad-e így élni?
Időmet, erőmet rossz pénzre cserélni,
Pengőm számolgatni, fontolva kiadni,
Magam bizonytalan sorsra sose hagyni.

Adómat leróni, a törvényt tisztelni,
Akire haragszom, fejbe sose verni,
Kabátosan járni, kővárosban lakni,
Megunott ágamról le sose szakadni.

A napok gyertyánál hamarabb olvadnak;
Szép ifjú vágyaim immáron hol vannak?
Férfiu-terveim vajjon mivé lettek?
Mint az egérrágta papíros, szétestek.

Így kell hát mogorván sorsom panaszolni?
Egy napból más napba vakon átbotolni?
Dolgom végezetlen halálomat félni?
Szabad-e így élni? Szabad-e így élni?

141. oldal (Szabad-e így élni?)

Undorodott. Nem, nem kell Valér úr és nem kell senki. Nem kell az élet. Titkos lihegése az élet után, szemtől-szembe a valósággal, egyszerre zsugorodni kezdett, mint a meleg lehellet a tükrön s lassan eltűnt, elpárolgott. Nem, ő mindig gyáva volt és gyáva is marad. Nem bánja, nem szégyenli, tudomásul veszi. Csak hagyná már Valér ezt az undok bélrendszert és beszélne még egyszer a szerelemről! Mert most majd sokáig nem beszél vele senki erről az ismeretlen és félelmetes, vágyott és útált érzésről – talán soha többé nem beszél róla senki őelőtte. Csak még egyszer mondaná ki ezt a szót – úgy fogja hallgatni, mintha nem is ő mondaná, hanem a könnyű szél suhogná, a vén fák levelei zizegnék. Csak a szó kéjes és ernyesztő hangzását akarta, a valóságot nem: csak a vágyat kívánta, a teljesülést sohasem.

158. oldal

Az idő lassú vergődéssel hagyta el maga mögött a napokat, mint nehézkes mozgású selyemlepke a petéit.

97. oldal

Viola neve csöndet és békét hozott. Violában egyetértettek, egy szemmel nézték: jó, együgyű vénlány-nagynéni, akinek jóságáért nem jár hála, s együgyűségéért ki lehet nevetni a háta mögött. Néha terhükre volt rosszkorjött látogatása, néha szívesen vették, hogy törődik a gyerekkel, vigyáz rá elfoglalt anyja helyett, nagyszerűen eljátszik vele, – de mindenképp gúnnyal nézték a maguk rossz életének fedele alól az élet nélkül, magányosan bolyongót. Magukban talán szánták is, de ha egymás közt beszéltek róla, cinkos mosollyal tették: Viola, az ügyefogyott, a szerencsétlen!

188. oldal

A kaland, melyet anyja egykor annyira
rettegett, a kaland tört be ebbe az otthonba, hogy megsemmisítse és földúlja. A pénz kalandja, a szerelem kalandja, a művészet kalandja, a bűn kalandja, s a legnagyobb kaland, a halál kalandja: mind elragadott egy-egy
családtagot, csak ő maradt kaland nélkül, történet nélkül – s e percben csüggedten érezte – élet nélkül. Halott ház volt a romváros közepén, amelyet el nem sodort semmiféle szélvész, össze nem döntött semmiféle földrengés, de
amelyet csak kísértetek laktak.

Mint Gulliver Brobdingnagban,
oly szorongva, oly riadtan
járok ott, hol óriások
kormányozzák a világot.
Napfogyatkozás nagy árnyuk,
földrengés egy dobbantásuk,
s hogyha egyikük megorrol,
roppant talpa összemorzsol.

Mint Gulliver Liliputban,
oly némán, oly elbusultan
járok ott, hol minden törpe,
minden nagyság összetörve
nyüzsög százezer szilánkban.
Félek e piciny világban,
hogyha fejemet föltartom,
az égboltot szétroppantom.

104. oldal (Mint Gulliver)