

Sárközi György magyar
1899. január 22. (Budapest) – 1945. március 8. (Balf, Magyarország)
Tudástár · 7 kapcsolódó alkotó
Nem | férfi |
---|
Képek 1
Könyvei 9
Kapcsolódó kiadói sorozatok: Nemzeti Könyvtár Magyar Közlöny · Magyar Elbeszélők Szépirodalmi
Fordításai 50
Antológiák 16
Róla szóló könyvek 2
Népszerű idézetek




Adj más világot e régi helyébe,
Anyábbat, érzőbbet csak ezer évre!
A te országod
Jöjjön el,
Azután ég és föld dőljön el!
Más világot!




Nézlek –
Tüzes hajad felé kinyujtom dadogó kezem,
De te vacogva, mint a tél, megőszülsz hirtelen.
Farkasszem




4.
Jöjj hát, kékhaju Éj, csapodár szeretőm, hadd öleljem
Árnyéktested, amíg el nem ijeszt a kakas!
Eljön majd az idő: ujjadra huzom gyürüm, aztán
Többé hűs kezedet már nem is engedem el…
Mécsgyujtáskor




Magányos életemet jól rosszul belédkeverve úgy élem,
Mint egyetlen sósizű könnycsepp elúszik az áradt Szajna vizében,
Sodródva észrevétlen, s végső tengerek felé akaratlan,
S mégis-mégis: tengerben is csepp, magányos könnycsepp maradtam,
Föl s alá aki száll remegve, hullámról-hullámra görögve,
De nem oszlik: a különbség átka ráfagyott mindörökre!
Könnycsepp a Szajnán




Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.
Virágok beszélgetése




Sárközi György: Virágok beszélgetése
– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.
– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.
– Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.
– Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.
105. oldal · Sárközi György
Rozslay Zsuzsanna – Varga Lajos Márton (szerk.): Szívzuhogás 98% Magyar költők szerelmes versei




A hálószoba falát szennyes-rózsaszín tapéta borította, melybe húsvörös virágok voltak recésen belenyomva. Fönn, ahol a tapéta véget ért, bordó sáv futott körül, azonfelül pedig a fal és a mennyezet fehér, illetve – mivel évek óta nem estették át – sárgásszürke volt. Nagy, sötétvörös cserépből épített kályha terpeszkedett az egyik sarokban, kéménye köré fekete udvart lehelt a füst. A kályha mellett kis tapétaajtó nyílt a fürdőszobába, amely sötét volt és szűk. Egy barnára festett ajtót, melyen mint a lakás minden ajtaján, a mázolók annakidején fésűvel a fa erezetét utánozták, az ebédlőbe nyílt.
Az ajtóval szemben két ágy állott egymás mellett, közös, bordóvörös takaróval befedve. Az ágak barna fáján ágas-bogas faragások voltak láthatók, melyek között hamar leülepedett a por – éppen ezért a faragásokat, valamint az ágyak fejét-lábát díszítő, esztergályozott golyóbisokat vastag pemzlivel kellett takarítgatni. A golyók közül némelyik régebben lejárt: a gyerekek kicsiny korukban néha-néha leemelték a lejáról fagolyót s gurigáztak vele, amíg a mama meg nem lepte őket s maszatos kis kezükre nem vert. Később újra beleenyvezték a golyók kis facsapját az ágyba vájt lyukacskákba: egy csöpp megdermedt enyv ott maradt a golyók nyaka körül.
Az ágyakhoz hasonlóan volt díszítve a két nagy szekrény is, mely az ebédlőajtó mellett kétoldalt állt. Az egyikben, a polcosban, a család fehérneműit tartották, az alsóruhákat, törölközőket, asztalneműt, huzatokat. Mosás után a szekrény mindig tömve volt összehajtogatott, vízszagú fehérnemű-oszlopokkal, melyek egy kettőre magukba szívták a szekrénybe őrzött halványzöld s halványrózsaszín szagos szappanok olcsó illatát.




KÖNNYESEN ÉS TÁMOLYOGVA
Valamikor porszem hullt a szemembe
S azóta könnyes, ha más szemekbe nézek;
Valamikor talpamba tüske bújt és
Azóta csak támolygok, mint a részeg.
Igen, tudom: hibás én vagyok benne,
Hogy körülöttem minden ingó s homályos,
Mint árva párnán álmodott zsivajos bál,
Vagy rengő földön táncoló téglaváros.
Igen, tudom: hibás én vagyok benne,
Hogy akihez érek, megfut félelemmel,
Akitől kérek, szavam meg sem érti,
S akinek adnék, háromszor mondja: nem kell!
Valamikor porszem hullt a szemembe,
S azóta gyulladt, vörös és ijesztő,
Valamikor talpamba tüske bújt és
Homlokomig nőtt már a tüskevessző.




Eljön a nap, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.
Néhanapján egy kéz értem kinyul,
s zörgő lapjaimon váratlanul
fölsüt egy szó, mint másvilági hold,
s új életet kezd, ki fölém hajolt.
Gomolygó századok fojtó ködöt
lehellnek szét a holt sorok fölött:
tartsátok lapjaim a fény felé
és lássátok meg rejtett vizjelét!
Holtan is élek, míg irgalma tart
a papirosnak s míg a fölkavart
korok örvénye majdan elnyeli
min szólt a dal, az ősi nyelvet is.
Mint lehellet a hideg ablakon,
úgy sorvad el emlékem egy napon
s mint a porszem, mely sivatagba hull,
az időbe veszek nyomtalanul.
117. oldal (Esőcseppek)