Sára Sándor magyar

[…] én kimegyek a szovjetek sírjához, viszek virágot. A férjem sírját látom és találom őbennük, mert hátha talán ott is tesznek virágot az én férjem sírjára. Ott is gondozzák, mert ez borzasztó, ezt nem lehet elmondani szavakkal. Mikor az ember itt marad egy gyerekkel, és szereti a férjét, és várja, várja, de még máma is várom.

55. oldal

Kettő elpusztult, egy ruszki kiugrott az ajtón. Velem találkozott a sarkon. Persze mondom: „Igyi szudá, hol a puskád? Igyi szudá!” Persze föltartotta a kezét, őnála géppisztoly volt, de elejtette, mert én hamarabb kinyújtottam a pisztolyt, mint ahogy ő gondolta. Hát mondom: „Ide figyelj, pajtás, én nem bíbelődök veled, nem bántalak, bizony isten. Te is csak anyádnak a kölyke vagy – így mondtam –, hanem adok egy pofont, az anyád úristenit.” Higgyék el, pofont adtam neki, nem lövöm én agyon, mit lőjem én agyon, hadd menjen!

153–154. oldal

Még amikor kezdődött a munkaszolgálat, és még úgy félig-meddig emberekként bántak velünk, akkor is, később is, őrséget kellett éjjel adnunk. Az ásót vagy a lapátot vállra véve, szabályszerűen, kétóránként váltva egymást, őrség volt. Mit őriztünk, nem tudom. Dehát őrség volt. És a közöttünk meghonosodott vezényszó ilyenkor az volt: „Állj, vagy eláslak!”

203. oldal

És akkor megszólalt ez a katona. Akkor szólalt meg először – egész nap együtt mentünk –, azt mondja: „Mit akarsz?” Mondom: „Agyonlövöm magam.” „Mellettem ne!” Csak ennyit mondott: „Mellettem ne!”

95. oldal

Az ezredsegédtiszt közölte, hogy sajnos a tüzérség lőszere lemaradt, tüzérségi támogatást adni nem tud, vessük be hős szíveinket.

207. oldal

Teljesen elcsigázva menekültünk. Tőlünk ott 100–150 méterre egy magyar katona fekszik, és kiabálja: „Segítsetek rajtam, csak láblövésem van!” Elmentünk mellette.

64. oldal

Az őr riasztott, és ahogy kikiáltotta, hogy riadó, abban a pillanatban megőrült. És úgy nyilatkozott meg az őrülete, hogy elkezdett táncolni. Táncolt egyedül, ott a mécs világában. Mindenki némán nézte. Nem szóltunk, nem is kiáltoztunk. Táncolt. Megbolondult. Hát akkor én is, én is az eszemet kerestem.

82–83. oldal

Először akkor számítottunk szovjet állampolgároknak, amikor 1945. május 9-én vége lett a háborúnak. 10-én fölállították a tribünt és nagy beszédet tartott a lágerparancsnok, aminek az volt a lényege, hogy dolgozzunk szorgalmasan és bűneinket váltsuk meg munkával. Másodszor akkor lettünk szovjet állampolgárok, amikor meghalt Sztálin. Március 8-án, vasárnap – 9-én hétfőn volt a temetés – kitették az asztalt a láger közepére pirossal leterítve. Kijött a lágerparancsnokság gyászba öltözve, egy őrnagy fölállt az asztalra és a főtérre csődített rabok tömege előtt fölolvasta a Központi Bizottság határozatát Sztálin haláláról. Egy szovjet vezető, amíg a KB ezt meg nem állapítja, addig nem halott. (Ezt tapasztaltuk Brezsnyevnél is, akkor halt meg, amikor a Központi Bizottság kihirdette, határozatot hozott róla.)

58-59. oldal, Rózsás János

Akkor megjelent előttem a feleségem és a fiaim képe, fogtam a pisztolyt, amit előzőleg kipróbáltam, megolvadt és elsült, és belevágtam a hóba. Fölkeltem, és nem lettem öngyilkos.

30. oldal

Kétszer álmodtam, de azóta még álmodni sem álmodok felőle. Pedig de jó ember volt. Oda is a jók kellettek.

54. oldal