Idézetek 6

>!
bbea

Fekete István 1939 legelején azt írta egyik barátjának, hogy „ha az Isten nagyon megsegít – régi vágyam már – kimegyek egy hónapra Finnországba. Persze télen. Valami nagy tó mellett kibérelek egy szobát, a faház emeletén. Havat akarok látni! Sok köddel! Viszek magammal 10 kg papírt, egy új töltőtollat (ezzel már 6 éve írok), és írok…, és írok… Nem vágyom én Olaszországba! Azt mondják, ott olyan a tenger, mint a képeslapokon, délebbre pedig nem tud gondolkodni az ember, mert az izzadással van elfoglalva”.

197. oldal

>!
Bazil P

Az akkori káplán, Uhl Antal is azt írta visszaemlékezésében, hogy a későbbi író „számára a bakócai évek a nagy anyaggyűjtés idejét jelentették”. Mindezt azzal folytatta, hogy „Fekete Istvánt azokban az években kötelességtudó, komoly, befelé élő, de amellett kiegyensúlyozott kedélyű, udvarias fiatalembernek ismertem. Nem kereste a társaságot, de ha benne volt, kitűnt zamatos, zengzetes, szép magyar beszédével (somogyi – göllei – tájszólással beszélt), lebilincselő szellemességével és pompás előadókészségével. Magas, szálfaegyenes testtartásával, kisportolt lendületességével igazi férfiszépség volt. Semmiképpen sem volt kiáradó, kirobbanó természetű, inkább tartózkodó és kissé zárkózott. Mélyen érző, finom lelkületét előttem, a papbarát előtt bizalommal kitárta.”.*
*Uhl Antal: Fekete Istvánra emlékezem (I.) Új Ember, 1971. ápr. 18. 3.

Móra Könyvkiadó, Budapest, 2014, 92. oldal

>!
Zsákmányállat P

„…a debreceni Arany Bika berendezésének szétverése két ökör árába került, és a későbbi író is egyike volt a duhajkodóknak…”

78. oldal, Debrecen (Móra Könyvkiadó, Budapest, 2014.)

>!
Bazil P

Minden kultusznak alapvető jellemzője a feltétlen csodálat. A kultusz nem tűri a bírálatot. Ellenben annál inkább elvárja a rajongást, az elfogult személyességet, mely a megszólaláskor mindenekelőtt a véleményalkotó sajátos viszonyulását definiálja a bámulat alakjához, illetve tárgyához. Fekete István és életműve tipikus példája ennek a szemléletmódnak. Tárgyilagos megítélését nehezíti, hogy nevével és munkáival ma már kivétel nélkül mindannyian kamaszként ismerkedünk meg, ráadásul az irodalomtörténet-írás ifjúsági íróként könyvelte el. Tehette, mert az író életművének egyes darabjai valóban kamaszoknak és gyerekeknek is szánt olvasmányok. Ezen utóbbiak stílusának bravúrja és finomsága, jelentéseik rétegzettsége és mélysége azonban csak bizonyos összehasonlító műismeret és élettapasztalat megszerzése után, vagyis valójában a felnőttkorban tárul fel. Feltéve, ha korosabban egyáltalán kézbe vesszük e köteteket.
A Tüskevár a leegyszerűsítő magyarázat tipikus példája. Állítólag mindenki ismeri. De valójában ismerjük-e? Azt tudjuk, hogy az általános iskolákban hogyan tanítják a gyerekeknek, és miként interpretálják számukra a regényt. Felnőttkori újraolvasása vajon ad-e jelentéstöbbletet, és ha igen mifélét? E kérdések felvetését és megválaszolását Fekete István ez idő tájt keletkezett magánleveleiből felsejlő töprengések ismeretében megalapozottnak érzem. Már megszületett a fejében a Tüskevár ötlete, amikor – írói hitvallását is kifejtve – azt írja egyik barátjának, hogy „engem a Téma érdekel és ennek magasrendű emberi szárnyalása”, és ehhez azt is hozzáteszi, hogy "aki író a talpán: nem verekszik a jelen tüdőbajos témácskáival, melyeket a kor diktál és szervíroz féldöglötten.
Én nem írok a percnek, hanem az Embernek és az Időnek"

Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2003, 197. oldal

Hirdetés
>!
Bazil P

N.N.-nek

Az égen a felleg
ugyanolyan mint régen,
s a szú is úgy perceg,
(vagy majdnem úgy), mint régen.
Tehát minden, minden
változatlan? Csak én nem?
– mintha ezen tűnődött volna
Fekete István egész életében.
Nem mondta, de érzem.

Szegedi Egyetemi, Szeged, 2017. Ajánlás, mottó

>!
Bazil P

Kamaszkorától a haláláig publikált, folyamatosan, de nem rendszeresen. A kezdeti szépirodalmi próbálkozások idővel abbamaradtak, de zsibói fővadászmesterként mindvégig fontosnak tartotta, hogy tapasztalatait a szakfolyóiratok olvasóival is megossza. E tevékenysége iránt az Ajkán élő unokaöccse élénken érdeklődhetett, mivel egy 1933 februárjában neki írt levelében Fekete Antal azt is tudatta vele, hogy „egyelőre az új erdélyi román lapnak írogatok, amit nagyon szívesen fordítanak románra, mert a nyelvet annyira én nem bírom, hogy [azon] írni tudjak.
E dátum kiemelt jelentőségű Fekete István életében, mivel éppen ez idő tájt határozhatta el, hogy a Nimród állandó szerzője lesz. Nagybátyja példája közvetlenül ösztönözhette arra, hogy szintén egy vadászújság szerkesztőségéhez juttassa el írásait, remélve, nemcsak a szakirányú cikkei, hanem más műfajú szövegei is megjelenhetnek benne.
Kittenberger Kálmán visszajelzései igazolták a várakozásait, és a biztatások hatására régi tervének megvalósításába, az uhuzás módszeres áttekintésébe kezdett. Fekete Antal ezzel kapcsolatban írta neki 1934 novemberének végén: „Igaz örömmel olvastam leveledből, hogy Pistukám, a befutás előtt állasz! Rajta, csak azután legyen is kitartásod, nehogy erőt vegyen rajtad is az a turáni átoknak nevezett, szerintem magyaros lustaság”.
Hatalmas életműve igazolja, hogy Fekete István megfogadta a rokoni intelmet.

27. oldal (Pro Pannonia, 2009)