Sam J. Lundwall svéd

És a füsttől belepett csarnok túlsó végén, emelvényre helyezett díszes faragású asztal mögött ott ült maga az Istenek Atyja. Egy ízben Bernhard is vethetett rá egy pillantást. Valóságos óriás volt. Karján dagadtak irtózatos izmai. Feszes, kék nadrágot viselt, mélyvörös köpeny omlott alá széles válláról. Feketén ragyogott a haja, kemény, szögletes álla könyörtelenségre vallott, mélyen ülő szeme szikrázott, boltozatos mellén pedig arany S betű villogott vakító fehér háromszögben.

A rácsban összekeveredett a két üvöltöző, szitkozódó hang. Kék fények kezdtek villódzni, és távolról erős morajlás hallatszott. A padló remegni kezdett.
– Jobb lesz odébbállnunk, mielőtt valami baj ér – motyogta idegesen a cowboy.
– Patkány! – visított a központi agy. – Puhány! Áruló! Lázadó!
– Kapitalista! – üvöltött vissza dr. Amisov. – Reakciós! Zsarnok! A nép ellensége!

– Karate. – Kezét dörzsölve vigyorgott. – Az ősi Föld egyik csodája.

– Azok a könyvtári magnótekercsek – magyarázta a cowboy –, csupa hülyeség, azokból meríti a központi agy az idióta ötleteit. Érted? Elolvas egy regényt, és máris nyúl a protoplazma-tartályba, megteremti az összes szörnyet, ami csak szerepelt a könyvben. […]
– Protoplazma-tartályok? – kérdezte Bernhard.
– Igen, persze. Van egy csomó, védelmi célokra. Mi van velük?
– Hiszen ezek csak lombikban született lények – mondta Bernhard. – Protoplazma-tartályokból valók, fúj!
– Hát ide figyelj! – rivallt rá a cowboy. – Én is protoplazma-tartályból való vagyok, és mi a hiba ebben? Ez legalább tiszta eljárás. Hallottál már olyat, hogy valakit nő szült?
– Például engem.
– Mindjárt rosszul leszek!
– Szidod az anyámat?
– Ne használj itt mocskos szavakat, mister, mert kibelezlek! Miféle perverz alak vagy? Még hogy anya!

61. oldal

[Bernhardot a cowboy passzív elenlétében egy sziklabörtönben fojtogatni kezdi a egy ráccs mögül egy alak.]
– Gaaaarghhh – öklendezett Bernhard, görcsösen vergődve az őrült fegyenc szorításában.
– Beszélj! – mondta a cowboy. – Nem értelek.
– Lődd le! – sikerült végre Bernhardnak megszólalnia. – Nem látod, hogy megöl?
A cowboy a szemközti falnak támaszkodott és a zsebébe nyúlt cigarettáért.
– Hát ezt meg kell gondolni – mondta elnyújtott hangon, és sietség nélkül rágyújtott. – Igazán azt kívánod, hogy lelőjem a fickót? – Szemrehányón rázta a fejét. – Tudod, hogy nem tehetem, pajtás. Mit gondolsz, gyilkos vagyok?
– Uhhrrm ghrrzzst? – lihegte Bernhard, és mindkét kezével vadul markolászta az acélkemény kart.
A cowboy még nyugodtabb lett, lomhán mélyet szívott a cigarettából.
– Félre ne érts, pajtás – húzta a szavakat. – Megértem én, mit érzel, igazán megértem. – Könnyedén sóhajtott. – Hidd el, jobban fáj nekem, mint neked magadnak. Elhiheted.
– Igazán – kérdezte Bernhard. – Nem tréfálsz?
– Persze, hogy nem! Úgy gondolom, hogy ha valaki úgy született, mint te, nem is igen reagálhat másképpen. De én a szívem mélyéig pacifista vagyok, hogyan várhatnád el tőlem, hogy segítsek? […] – Elismerően füttyentett. – Nicsak! Azt hiszem, már nem is kékülhetsz el jobban, pajtás. Bár láthatnád magadat! Hihetetlen!
– De hiszen megöl! – jajdult fel Bernhard.
– Most meg filozofálni kezdesz, pajtás? Honnan tudhatnád, hogy megöl? Nem lehetséges, hogy ez csupán elhamarkodott ítélet? Kimondod anélkül, hogy mérlegelnéd, miféle okok szabják meg ennek a szerencsétlennek embernek a viselkedését? Mit tudsz te a lelkéről? Lehet, hogy ezen a módon keresi a kapcsolatot egy együttérző lélekkel. Különben is, nem halunk-e meg mindannyian egy szép napon?
[…]
– Abbion – mondta [a cowboy] – az erőszak minden rossz gyökere. És még kívánnád, hogy haraggal forduljak ez ellen a szegény ember ellen, akinek nem ismerem az indítékait, és aki nem ártott nekem? Gonosz ember vagy, pajtás, szégyenlem magam helyetted!

63. oldal

– Te jó ég, húsz éve nem láttam tiszta kék eget! – sóhajtott fel az ősz ember. – Már alig emlékszem rá, milyen is volt.
– Én emlékszem – jelentette ki büszkén a társa. – Kék volt. Ilyen kék. – Kézmozdulattal jelezte az utánozhatatlan kékséget.
– Most meg más sincs, csak ez az átkozott füstköd.
– És radioaktív csapadék.
– És szennyezettség.
– És nem mer már átmenni az ember az utcán.
– Istenemre, megyek és vízbe ölöm magam! – kiáltotta az ősz ember.
– Ne tegye – morogta a társa –, a víz is szennyezett.

A felderítőhajó közelebb merészkedett a mesterséges holdhoz, készen arra, hogy a veszély legkisebb jelére kereket oldjon. A flotta biztonságos távolságból figyelte az óvatos megközelítést, és valósággal elárasztotta a pilótát jótanácsokkal, szitkokkal, fenyegetésekkel meg más, hasonló bátorító zajokkal, hogy erősítse lankadó erkölcsi szilárdságát.

– Teleszórták a Földet a romjaikkal, meghiúsult reményeikkel, az éjszakában tévelygő elméjük szülte kísértetekkel. Ezek sose hagyják el a Földet, de az Ember…

– Megvannak még a pszicho-vetítőim és protoplazma tartályaim… és sokminden más. Tetszeni fog.
– Azt hiszed? – kérdezte Bernhard hitetlenkedve.
– Ezt történetesen védelemre tervezték, a végső csapásra, ha valaha betolakodók szállnának le a bolygón. el se hinnéd, mi mindemt tudok teremteni. Nevezz meg bármilyen szörnyet, én meg tudom csinálni. […] És persze a barátod vagyok, katona. Csak azt akarom, hogy ne unatkozzál… Szeretnél puszta kézzel megküzdeni egy halhatatlan vadállattal, amelynek ötven szőrös karja és méregfoga van?
– Nem szeretnék – közölte Bernhard.
– Na jó, csak egy ötlet volt. – A rács egy pillanatig hallgatott. – Talán nem is baj, hogy nem szeretnél – töprengett. – Mert miután megteremtettem őket, nincsenek többé a hatalmamban. Látnod kellene néhányat azok közül a teremtmények közül, amelyeket az évek sorn alkottam. Borzalmasan gonoszak. Fogadni mernék, öt percig sem élnél a leszállás után.
– Te jó isten!
– Igen, itt vagyok, mit kvánsz?
– Nem hozzád szóltam.
– Azt hittem.
– Sebaj.

17-

[Bernhard leszáll a bolygón, kilép az űrhajóból és kísérője, Robot Robi veszett hangerővel egy katonáknak szóló hirdetést kezd el lejátszani a Crowbully Omlós Ostyáról.]
– Hagyd abba – üvöltötte túl a zenebonát Bernhard. – Nem hallasz, te átkozott? Hagy abba!
– Sajnálom, nem értem, amit mondasz – mondta Robot Robi csodálkozva. – Nagy a zaj. De ha Crowbully ízletes omlós ostyáiból akarsz, csak ötven cent egy tízdarabos csomag!
[…]
– Azt mondtam, hogy kuss! – mondta Bernhard dühösen. – Azt akarod, hogy ennek a bolygónak minden gyilkos teremtménye ide gyűljön?
– Ők talán élveznék a Crowbully Omlós Ostyát – felelte elgondolkodva Robot Robi, és táncoló, daloló ostyák jelentek meg a képernyőjén.
– Te idióta! – üvöltötte Bernhard. – Azt akarod, hogy megöljenek? Maradj csöndben!
– Mit mondtál? – kérdezte a robot hitetlenkedve. – Azt akarod, hogy elhallgassak?
– Csapjon beléd a mennykő – mondta Bernhard.
Robot Robi újra megkérdezte:
– Miért akarod, hogy elhallgassak?
– Azért, mert nagyon veszélyes küldetésben járok – üvöltötte Bernhard –, és te felhívod rám a figyelmet a visítozásoddal. Azt akarod, hogy megöljenek?
– Hiszen ezek engedélyezett hirdetések! – tiltakozott Robot Robi. – Különben is, fizetnek értük. Nem tagadhatom meg a lejátszásukat.
– Dehogynem – mondta Bernhard – , mert szitává lőlek, ha nem hagyod abba. – robot Robira emelte a fegyvert, mire az óvatosan hátrált néhány lépést.
– A szabad vállalkozást akadályozod, ha nem hagyod.

29. oldal