Sacha Batthyány svájci

Ki dönti el tehát, mi igaz, mi nem? Ki tud egy gyilkosságot öngyilkossággá átváltoztatni?
Nagyanyám azt írta: Az, aki hatalmon van.

171. oldal

– […]Ha az apámra és magamra gondolok, akkor olyan kerek mágneseket látok, amelyek a hűtőkön szoktak lenni. Ismeri azt az érzést, amikor megpróbáljuk egymáshoz szorítani őket?
– Persze.
– Az egyik mindig oldalra csúszik. Ott van az a kis hézag közöttük, pár milliméter, voltaképpen csak levegő, gondolná az ember, az egész olyan könnyűnek látszik, de egész egyszerűen képtelenek vagyunk egymáshoz illeszteni a két mágnest. Így vagyunk mi is az apámmal. Úgy szeretném, bárcsak eltűnne az a hézag.

74. oldal

Természetesen elleneztem az amerikaiak Irakba történő bevonulását. A svájci konzervatívok bevándorlási politikáját. A delfinek lemészárlását a Taidzsi-öbölben. És ha a tüntetések véletlenül nem akkor kezdődnének, amikor a gyerekeket hozom el az óvodából, gyakrabban kimennék tiltakozni az utcára. Facebookon vagy Twitteren állandóan támogatunk vagy ellenzünk valamit, véres fotókat és okos elemzéseket osztunk meg, szerencsétlenül járt hajókról szóló videókat linkelünk be, Lampedusa partjai előtt vízbe fulladt menekültekről, és virtuális petíciókat írunk alá a dél-szudáni nemiszerv-csonkítás ellen. De hogyan cselekednénk, ha mindez a számítógépeinkről az utcára tolódna át? Ha egyszer csak emberként kellene reagálnunk, nem felhasználóként, ha mindez fizikai valóság lenne, nem virtuális? Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogott dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem lennénk-e valamennyien tettestársak?
Persze, hogy nem, kiabálnák a tornacipős és vászonszütyős fiatalok. Hiszen mindannyian okultunk belőle. Velünk ilyesmi nem történhetne meg.
Nem?
Nem vagyunk-e egyszerre engedelmesek és kötelességtudók, ha arról van szó, hogy mentsük az irhánkat? Nem vagyunk-e szimanovszkijok és böhmék, nincs-e mindannyiunkban egy kis Margit néni?

219-220. oldal

Szolzsenyicin leír a könyvében egy pártkonferenciát, amelyet valahol vidéken, Moszkvától több ezer kilométerre tartanak, illetve mégsem. A találkozó végén Sztálin melletti hűségnyilatkozatokra kerül sor, mindenki föláll és tapsol. Három-négy percen keresztül, már fáj a kezük, elzsibbad a karjuk, az idősebbek levegő után kapkodnak, de senki sem meri elsőnek abbahagyni a tapsolást. Eltelik hat perc, hét perc, mindenki a másikat nézi, nem sok reménnyel sandítanak egymásra. A hátsó sorokban, a tömegben lehet csalni, pihenni olykor, de elöl az elnökségben, mindenki szeme láttára nem. Eltelik kilenc perc, tíz perc, csak tapsolnak és addig tapsolnak, míg össze nem esnek, míg hordágyon ki nem viszik őket. A tizenegyedik percben a papírgyár igazgatója visszahuppan a székébe, mindenki követi a példáját, és a taps egyik pillanatról a másikra elhallgat. Éjjel az igazgatót letartóztatják. Minden további nélkül, valami egészen más okból, tízévi fegyházbüntetésre ítélik. És a vizsgálatot lezáró jegyzőkönyvben ez áll: „És a jövőben sose hagyja abba elsőként a tapsolást.”

114-115. oldal

ha a házasság azt jelenti, hogy utána több időm lesz olvasni, akkor állok elébe.

43. oldal

Jevgenyija Ginzburg, aki 18 éven keresztül raboskodott Szibériában, önéletrajzi könyvében leírja, egy csapat gyereknek megengedték a lágerben, hogy kutyakölyköket neveljenek, csak éppen nem tudtak nevet adni nekik, a környezet úgy megfosztotta őket a képzelőerejüktől. Így aztán Csajka meg Vödör lett a kiskutyák neve, mert azt mindennap láttak.

113. oldal

– Vigyázz a család nevére – mondta egy nagybácsi, aki egész este csöndben volt –, ne hagyd, hogy bemocskolják. – Majdnem gyengéden megfogta az állam, a kezét meg az arcomra tette, ahogy az apám szokta. Utólag az autóban rémesen éreztem magam.
Sokuknak azért közömbös a bűntény, mert a holtak zsidók voltak?
Fölhívtam apámat.
– Te is azt hiszed?
– Nem, nem hiszem.
– Mi volt akkor az a megjegyzés a zsidókról meg Jelinekről?
– A bácsikád a nácik bűntetteit a kommunistákéhoz hasonlította. Ez elfogadható.
– Miért voltak akkor a zsidóviccek?
– A családi összejövetelről is írni fogsz? – kérdezte apám. – Rossz vért fog szülni.
– Még nem tudom.

Ha bűzlene, fájna, lármázna, és ha a világot nem az Apple-laptopjaink visszafogott dizájnján keresztül érzékelnénk: ha háború lenne, mint hetven évvel ezelőtt, nem lennénk-e valamennyien tettestársak?

219. oldal

A múzeum termeiben minderről nem lehetett semmit sem megtudni, és főleg arról nem esett szó, hogy miért tudnak minderről olyan keveset ma. Az egykori Szovjetunió területén letöltött hadifogság „a legújabb köri történelem legkevésbé feltárt témája”, olvastam egy könyvben, amelyet az utazásra készülődve átlapoztam. Miért van az, hogy alig találni róla irodalmat? Alig találni filmet? Miért épp egy moszkvai hátsó udvarban bújik meg ez a Gulag Múzeum? És miért olyan kicsi és rosszul felszerelt?
Még a sztálinizmus áldozatainak számát illetően sincs megegyezés. A kommunista diktatúra teljes ideje alatt, 1917 és 1992 között állítólag 60 millió orosz halt meg nem természetes halál következtében. Nagy részük annak a Sztálinnak az uralma alatt, akiről a moszkvai trafikokban kis képeket árultak, autóra való matricákat, polcra kirakható babákat, meg kártyát a legmagasabb rangú kommunisták képével díszítve, csupa bűnözőével: Sztálin volt a pikk ász.
***
Hogy ne történhessen meg még egyszer, olvasható oly sok könyvben, amit a Soáról írtak. Ezért van az a sok megemlékezés, kiállítás, film, tanulmány, archívum még ötven, hatvan, hetven évvel utána is. Miért nem érvényes ez az oroszok rémtetteire is? Miért nem érdekel ez senkit?, tettem fel magamnak a kérdést Lenin szemébe nézve, akinek a fotója a falon függött.

116. oldal

1955-ben történt. A férjemet már több mint tíz éve nem láttam, a gyermekemből cingár fiú lett.
Ez alatt az idő alatt mindent elveszítettem, ami az enyém volt: a házamat, az otthonomat, a hazámat. Beletörődtem, hogy ebben a kis faluban fogom végezni. De azután csoda történt. Feri táviratban értesített, hogy jön haza, és egy évvel később, az oroszok elleni felkelés után, 1956 novemberében hármasban elhagytuk Magyarországot. Amikor évekkel később újra visszamehettem, láttam, hogy már semmi nincs meg a múltból. Gyermekkorom világa eltemetve feküdt a Kelet betonromjai, illetve a Nyugat szemete alatt. Letűnt, nyoma veszett. Egy elfeledett kanyar mögött valahol.

144-145. oldal