S. J. Kincaid amerikai

Bár lelkem nem volt, és szívem sem sok, de az a kevés szívem mind érte dobogott.

Mindannyian csillagporból összeállt testek vagyunk, melyekbe valahogy tudat költözött.

44-45. oldal

– Elképesztő vagy – súgta lágyan. – Nagyon önző vagyok, hogy most csak arra tudok gondolni, hogy magamnak akarlak?
Nem értettem a szavait.
– Akarsz engem… Hogyan..?
A szája különös mosolyra húzódott.
Aztán megcsókolt.

323. oldal

Szeretet? Nyugalom? Idegenül csengő szavak voltak számomra. Nem tudtam, mit jelenthetnek, de a hangzásuk nagyon csábító volt, tele ígérettel.

Különleges érzés volt megtapasztalni a sikerélményt, és hogy valaki szerint fontos vagyok. Örömmel töltött el, hogy valakinek szüksége van rám.

Ha megengedem magamnak, hogy szívem legyen, amely érzelmektől lobog, akkor kiteszem magam olyan erőknek és kiszámíthatatlan veszélyeknek, amelyek bármikor ellobbanthatják ezt a lángot.
Ha törődöm valakivel, az azt jelenti, hogy a szó legroszszabb értelmében válok tehetetlenné az elvesztésével szemben.

– Annyira szeretlek, hogy néha elviselni sem tudom. Egy csoda vagy, és nem is tudsz róla.

A sors szerint mindenki az enyészeté lesz egyszer. De van választásunk, hogy mi történjen a mostani pillanat és életünk utolsó perce közt. Neked is. És senki sem dönthet erről helyetted.

228. oldal

– Bármit feláldozok az új korszakért, amelyet meg akarok nyitni, Nemezis – nézett mélyen a szemembe. – Kívéve ezt az egyet. Téged nem adlak. Téged sosem.

476. oldal

Ám a sors időnként nem a kedvünk szerinti választásokat hozza el számunkra, hanem olyanokat, amiket jobb híján el kell fogadnunk.

136. oldal