S. A. Locryn magyar

– Semmi gond. Csak ne felejtsd el, hogy elég a mának a maga baja.

A jó kislányok bejutnak a Mennybe, a rosszak a Pokolba, bezzeg én csak a munkába…

Nem vagyok olyan emberek szeretetére szorulva, akik világ életemben csak a kötelességeimről tudtak, de az emberről a kötelességek mögött nem.

– Pedig a világ és az egyház elítél minket.
– A világ és az egyház téved. Nem értik a saját tanításukat. Azt tanítják, hogy Isten a saját képére teremtette az embereket. A férfit és a nőt is. Tehát Isten nem lehet csak férfi, mert ott kell lennie benne a nőnek is. És ott kell benne lennie annak is, ami te vagy. Én abban hiszek, hogy ami természetellenes, az egyszerűen nem létezik.

416. oldal

(…)Mi a terv? Mit csinálunk akkor?
– Én biztos, hogy a Duna közelébe se megyek aznap éjszaka. Leeresztek minden redőnyt, bezárom a macskát, és a szobám rejtekében leszek majd.
– Remélem, nincs kifogásod társaság ellen… kiválóan tudok csapatban rettegni…

88. oldal

– Hiszek neked, Tamás. Ha azt mondod, hogy el kell mennünk, akkor elmegyünk.
Tamás Sándor vállába kapaszkodott. Könnyektől maszatos arcát a nyakába fúrta, miközben próbálta visszanyerni légzése felett az uralmat.
– De van egy feltételem – szorította magához még jobban Sándor.
– Akármi – lehelte Tamás.
– Visszük a macskát is.

132. oldal

– Te meg mikor másztál ide közénk? – kérdezte tőle Sándor.
A macska ezt úgy vette, hogy neki továbbra is minden joga megvan a két férfi testének melegében feküdni, így kényelmes a hátára fordult, és elnyúlt köztük. Két mellső mancsát kettejük összekulcsolt kezére emelte. Groteszk módon olyan látványt keltett, mintha a macska a világ ellenében áldását adná rájuk.

108. oldal

(…)Tamásnak nem tetszett, ahogy Bence az öccsére nézett. Majd meg is szólalt, és összeszidta a kisebbet.
– Ne sírj! – dorgálta meg. – A férfiak nem gyengék. Nem sírnak.
– Ez nem igaz, Bence – mondta neki halkan Tamás. – A férfiak is sírnak. És nem lesznek tőle kevésbé férfiak. Csak a szívtelenek nem sírnak.

302. oldal

– Mivel bosszantottad fel?- súgta halkan Norfolknak, ügyelve, nehogy a főnök meghallja.
– Én? – vonta fel a szemöldökét egyértelműen ingerülten. – Jó voltam, mint egy kisangyal.
– Éppen te!- Dennis nem tudott parancsolni az arcán szétterülő vigyornak.
– Igen, éppen én- füstölgött Davis-, amennyire láttam, még te sem mondtál fel.

Tényleg mesélnem kellene róluk? A századosról és az őrmesterről?

(első mondat)