Rüdiger Safranski német

Az állattól eltérően az ember olyan lény, amely képes unatkozni.

18. oldal

Aki bárhol gyorsan ott van, az sehol nincsen. Az ausztrál bennszülöttekről jegyezték fel etnológusok, hogy egy hosszabb gyalogút végén néhány órára leültek, mielőtt elérték volna céljukat, hogy a léleknek legyen ideje a megérkezésre. Régebben az utazás során tapasztalatot szereztek, az ember mássá vált, amikor megérkezett. Ma azonban az érvényesül, hogy aki ugyanakkor érkezik meg, az azonossá akarja tenni egymással azokat a helyeket is, ahová megérkezik. A globális mobilitás uniformizálja a tereket.

120. oldal

Minden jó dolog erős izgatószer az életre, még azok a jó könyvek is, amelyek az élet ellen íródtak.

162. oldal

A zene ez a szent dolog. Az állat, amely képes a zenére, éppen ezért már a metafizikai állat. De aki tud jól hallani, az a halált hallja. Minden igazi zene, mondja Nietzsche, „hattyúdal”.

Az igazi megismerőnek – Démokritosz ezt bizonyítja – már akkor is egy borzalmas univerzum tárult volna fel, amelyet Blaise Pascal, aki ettől fogva Nietzsche kedvenc szerzője lesz, a következő szavakkal írt le: „Ha elgondolkozom rajta, […] milyen kicsi is az a tér, amit betötök, […] az általam nem ismert és rólam nem tudó terek végtelenségében elmerülve megrémülök […] E végtelen terek örök hallgatása rettegéssel tölt el.” Majd később: „Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész néma világmindenséget, a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygő embert…, rémület vesz rajtam erőt…”
Kibírni ezt a rémséget úgy, hogy közben az ember ne keressen menedéket a vallásban (mint Pascal), de úgy is, hogy védőeszközül és gyógyító balzsamul ne vegye igénybe újvallásos módon a műmítoszt, vagy a művészetet bizonyos ideig ez lesz most a hideg tekintettel próbálkozó Nietzsche eszménye. Az Emberi, túlságosan is emberi_ második kötetének egy évtizeddel később írt előszavában Nietzsche így néz vissza a fordulatnak erre az időszakára: annak idején hosszadalmas-türelmes hadjáratot folytattam magamban mindennemű romantikus pesszimizmus ama tudománytalan alaptermészete ellen, hogy egyes személyes tapasztalatokat általános érvényű ítéletekké, sőt a világot elítélő véleményekké felfújva értelmezzen.

137-138. oldal

Az idővel űzött játéknak a tartalmas idővel van dolga, és a tartalmas idővel tudvalevőleg abba kóstolunk bele, amit örökkévalóságnak nevezünk. Az örökkévalóság nem a vég nélküli idő, hanem valami más, mint az idő.

Az emberiség össztudata, eltérően a német idealizmus és különösen Hegel elképzeléseitől, nem fennségesen, hanem rombolóan hatna. Nietzsche szemére veti Schillernek, hogy nem tudta, miről beszél, amikor büszkén hirdette: „Milliók ti, kart a karba.” Az ilyen össztudat nem csak azt a mérhetetlen szenvedést kellene, hogy átérezze, amelyet az emberek egymásnak okoznak, hanem annak a belátásától sem zárkózhatna el, hogy az emberiségnek mint egésznek nincsenek céljai. Az egyes ember kitűzhet maga elé célokat, látásmódja perspektivikus rövidülésének védelmében, az egész azonban mindig ott van a célnál, éppen azért, mert már egész.
Így azonban elvész a vigasz és tartás, amely a haladás eszméjében található.

151. oldal

Minden egyes ember a legvégső tanúja valaminek, ami pusztulásával ugyanúgy visszavonhatatlanul a semmibe vész. A modern adattárolási médiumok ezen nem sokat segítenek, mert külső nyomokat tárolnak, és nem belső állapotokat.

A játékmetafora megtetszett Nietzschének. Lehull a függöny, írja, és az ember újból világokkal játszadozó gyermekként ismer magára, olyan gyermekként, aki fölébred pitymallatkor, és nevetve törli le homlokáról rémes álmait. A rémes álmok arra az elképzelésre vonatkoznak, hogy az ember nem él, hanem elszenvedi az életet, hogy nem tudatosan cselekszik, hanem minden öntudatlan cselekvésből fakad. De ha egyszer öntudatra ébredt, nem lehet biztos benne, hogy csakugyan ébren van-e, vagy csak az álmot cserélte másikra, és hogy az állítólagos szabadság nem fog-e újra alvajáró álombeli tévképzetnek bizonyulni. Felfedeztem magamnak, írja később Nietzsche, hogy a régi emberi és állati világ, sőt minden érző létezés egész őskora és múltja tovább költ, tovább szeret, tovább gyűlöl, tovább következtet bennem – felébredtem hirtelen ennek az álomnak a kellős közepén, de csak az tudatosodott bennem, hogy álmodom, és hogy tovább kell álmodnom, nehogy elpusztuljak: mint az alvajárónak, tovább kell álmodnom, nehogy lezuhanjak.

25. oldal

Nietzsche a vallásban talál bőségesen bizonyítékokat tételére, mely szerint a kegyetlenség a civilizáció teremtő forrása. Számos kultúrkörben kegyetlennek képzelték az isteneket, akiket áldozatokkal kell kiengesztelni. Nyilvánvalóan olyan lényeknek képzelték őket, akiknek örömet szerez a kínzás és a mészárlás látványa. Még a keresztény Istent is fia áldozatával kell kielégíteni. Aki az isteneknek élvezetet akar szerezni, a kegyetlenség ünnepével kell szolgálnia nekik. Az istenek öröme az emberi öröm felnagyítása, ezért kijelenthetjük: A kegyetlenség az emberiség legrégibb ünnepi örömeinek egyike.

170. oldal