!

Rónay György magyar

1913. október 8. (Budapest) – 1978. április 8. (Budapest)

Tudástár · 14 kapcsolódó alkotó · 2 film

Életrajz

Képek 1

Könyvei 52

Rónay György: A párduc és a gödölye
Rónay György: Esti gyors
Rónay György: Mondd, szereted az állatokat?
Rónay György: A holló és a róka
Rónay György: A szeretet bilincsei
Rónay György: Petőfi és Ady között
Rónay György: Lázadó angyal
Rónay György: Kassák Lajos
Rónay György: Szeptemberi halászat
Rónay György: Idegenben

Kapcsolódó kiadói sorozatok: Arcok és vallomások Szépirodalmi · A magyar irodalom gyöngyszemei Kozmosz Könyvek, Móra · Kis Remekművek Könyvtára · Elvek és utak

Szerkesztései 13

Rónay György – Vargha Kálmán (szerk.): Miért szép? – A világirodalom modern verseiből
Rónay György (szerk.): A reneszánsz költői I-II.
Rónay György (szerk.): A romantika költői
Rónay György (szerk.): A klasszicizmus
Rónay György (szerk.): A szimbolizmus korának költői
Rónay György (szerk.): Középkor
Rónay György (szerk.): Baudelaire és a parnasszisták
Rónay György (szerk.): A klasszikus századok költői
Lakits Pál – Rónay György – Szegzárdy-Csengery József (szerk.): Klasszikus francia költők
Rónay György (szerk.): Az álruhás kalifa

Fordításai 277

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg
Alexandre Dumas: A három testőr
Franz Kafka: A per
Marie-Claude Monchaux: A sehány éves kislány
William Shakespeare: Vízkereszt vagy amit akartok
Jakob Grimm – Wilhelm Grimm: Grimm legszebb meséi
Franz Kafka: A kastély
Az Ezeregyéjszaka legszebb meséi
William Shakespeare: Öt dráma
Carlo Collodi: Pinokkió kalandjai

Antológiák 26

Drávucz István (szerk.): Fagyöngy
Somlyó György (szerk.): Szonett, aranykulcs
Lukács László (szerk.): Innen és túl
Micsoda madár!
Köpeczi Béla (szerk.): A francia irodalom a huszadik században I-II.
Rába György (szerk.): Verses világjárás
Tarbay Ede (szerk.): Kezdődik az iskola
Illés Endre (szerk.): Magyar elbeszélők – 20. század I-III.
Kormos István (szerk.): A gyémántszekerce
E. Fehér Pál – Garai Gábor (szerk.): Mai magyar költők antológiája

Róla szóló könyvek 8

Rába György: Csönd-herceg és a nikkel szamovár
Sipos Lajos: Modernitások, alkotók, párbeszédek
Pomogáts Béla: Másik Magyarország
Rónay László (szerk.): A hajós hazatérése
Vas István: Az ismeretlen isten
Németh G. Béla: Küllő és kerék
Tüskés Tibor: Rónay György
Szávai János: Zsendül-e a fügefa ága?

Népszerű alkotóértékelések

dwistvan P>!

Rónay György

A számomra ismeretlen szerző kötetei sokáig várakoztak a polcomon az olvasásra. A Moly közösségébe kapcsolódva, kihívások nyomán ismertem meg Rónay György munkásságát. Írásaiban különösen szép az az aprólékos leírás, gazdag képi kifejezés, ahogy a környezet, a táj, az emberi lélek legapróbb mozzanatait is leírja. Eközben módszeresen építi fel a történeteit, amelyek mindig érdekfeszítőek és akkor is szomorúak, amikor idilli békesség árad szét a lapokon. Amit át akar nyújtani, vélhetően sok olyat, amit maga is átélt, nagyon emlékezetesen és megdöbbentő erejű történetekbe csomagolja. Nagyon örülök, hogy megismerhettem. További írásait is keresni fogom.

Disha >!

Rónay György

Én nem értem, Rónay lírája miért nem olyan ismert. Akárkivel beszéltem róla, csak a prózáiról hallott (vagy még arról se…) Pedig gyönyörűek, tartalmilag, szerkezetileg, mindenhogyan. Szerintem megérdemelné, ha az iskolában is több szó esne róla. A magyar kultúra lenne kevesebb, ha elvesznének a művei.


Népszerű idézetek

herczogzoltan>!

– Nem unatkozol?
– Ó, az ember, ha maga van, sosem unatkozik – mondta a lány. – Délelőttönként kifekszem ide a napra, lehunyom a szememet és gondolkodom. Vagy olvasok – tette hozzá. – Az ember sosincs egyedül, ha van néhány jó könyve.

lorem>!

Az ember furakszik, könyököl, nyomakszik; aztán mire megtalálja azt, akit keres, mert mondani akart neki valamit, a nagy tülekedésben néha elfelejti, mit is akart mondani neki. Vannak ilyen fontos szavak, amiket elfelejtünk, mire ki kellene mondanunk őket. Többnyire a legfontosabbak, a szeretet, barátság, béke szavai. Csak állunk, legföljebb mosolygunk, de a szó nem jut eszünkbe.

Az elveszett Jézus

1 hozzászólás
Luca87 I>!

Elfelejteni és megbocsátani. Olyan tökéletesen elfelejteni, hogy már ne is legyen mit megbocsátani.

157. oldal

Papírtigris>!

Ibolyaszálat leltél az avarban.
    Ne tépd le.
Hadd mosolyogjon halk tavaszt az őszbe
    kékje.

Katicabogár baktat az országúton.
    Ne lépj rá. Nyúlj le érte.
Tedd vigyázva az árokpart puha
    gyepére.

Csillag csillog a harmatos füvön.
    Vigyázz, ne taposs rá.
Fázik szegény. Melengető tenyérrel
    hajolj le hozzá.

Epilógus (részlet)

52. oldal (Móra, 1981)

Rónay György: Mondd, szereted az állatokat? Versek és műfordítások gyerekeknek

1 hozzászólás
vargarockzsolt>!

Olyan tisztán és keményen, mint benne, még nem találkoztam a protestáns lélekkel. Végső fokon egy rideg börtön rabja, s ezt a börtönt elnevezi szabadságnak. Milyen tehetetlenség: állni egy lélek előtt, aki nem nyit ajtót a kegyelemnek, vagy akit elkerül a kegyelem? Nem; ő eleve bezárta az ajtót. Semmit kívülről – és összeszorítja a száját. Lehet, hősiességből. De talán inkább a magány fájdalmában. Mit tehetünk mi katolikusok egy racionalistáért? Más síkon élünk és más az anyanyelvünk; ugyanaz a szó mást jelent neki és mást nekem. Azt mondom: szeretet; lágyságot vagy vajákosságot ért. Erkölcs! – vágja vissza. És be van zárva az erkölcsébe. Szinte hallom, ahogy szárnyát tördeli a rácson.
1953. július 3.

2 hozzászólás
csillagka P>!

Benne él az Úr angyala, álmában is benne virraszt az Úr angyala.

Az igaz ember

_natalie_néven_ IP>!

Mese a gesztenyefáról

Add kezed, kis Tamáska,
indulunk a nagyvilágba.
Nem az egész nagyba persze:
épp csak ide le a kertbe.
Apró vagy még, kicsi lábad
nagyobb útba belefárad,
amellett a kapun innen
éppen elég csoda minden
( egyelőre legalább).
Nézd például ezt a fát.
Honnét került a kertünkbe?
Tán a felhőkből repült le
levélszárnyon, a magasból,
vagy a földből kelt ki magból,
és sok hosszú éven át
nőtt és terjedt mind tovább,
mígnem ilyen terebélyes,
ilyen magas, ilyen széles,
ilyen lombos, ilyen ágas,
ilyen fényes, ilyen árnyas
óriás lett: mintha sátor
volna, csupa lombból, ágból,
mely ha nagyon tűz a nap,
megvéd tőle s árnyat ad?
Jó alatta, hűs alatta:
ez az égigérő nagy fa.
Tenyér minden levele,
s neve is van: GESZTENYE.

Ez a nagy fa, kis Tamás,
égigérő fura ház.
Nem forog bár kacsalábon,
S egyhelyben kell álldogáljon:
az is merő csoda már,
hogy féllábon is megáll,
s el nem ejti azt a sok-sok
súlyos ágat, lomha lombot
s izgő-mozgó, ki-be járó,
fúró, faragó, kalapáló,
kalimpáló sereget,
aki szállást benne vett.

Ki vett? Nézzük sorra végig,
aljától a tetejéig.
Gyere Tamás, közelébb,
nézd előbb a fa tövét.
Már a gyökér, már a kéreg
csupa mozgás, csupa élet.
Látod mennyi út meg ösvény
Visz a földtől a fa törzsén
fölfelé az ágakig,
s hogyan jár-kel, szalad itt
az a sok kis fekete
bogár föntről lefele,
lentről meg fölfele rajta?
Jól jegyezd meg: ez a HANGYA.
Őröl, farag, fú, nyüzsög mind:
az övék a fán a földszint.

Most pedig kis Tamáska, nézz fel
oda, ahol a fa széjjel-
tárja fölénk hűvös árnyát
ontó sok hatalmas ágát:
az az első emelet-
ott laknak a VEREBEK.
Most tanyájjuk csöndes éppen,
mert nincs otthon egy veréb sem:
délelőtt van, és ilyenkor
mind vadászik vagy csatangol,
porban fürdik, csipeget,
magot morzsát, egyebet-
szóval pillanatnyilag csönd van.
De ha majd a nap
lassan alkonyatra hajlik,
lesz zsibongás, lárma, harc itt,
csivogás, csiripelés,
hogy csak úgy zeng az egész
nagy fa tőle, míg csak el nem
ülnek végre.
Most a csendben,
kicsit följebb, hallod? Ott
-kopp! Kopp! – valaki kopog.
Ki kopogtat? Ki kopácsol?
Meglessük, ha jól vigyázol.
Most kibukkant! Most a fán
körbekúszik szaporán,
kopog kemény csőre, mellén
szivárványló tarka mellény,
koppint, és a beteg kéreg
alól kiszedi a férget.
Gyorsan dolgozik, hamar jár:
fák doktora ő – a HARKÁLY.
Hopp! most eltűnt. Észrevette,
hogy figyeljük. Lesz helyette,
sose búsulj érte, más
látnivaló, kis Tamás.
Nézd meg például ott, odább,
még följebb, egy öreg ág
hóna alól egy kecses
kis madárka: CINKE les.
Felénk kandikál, de nyomben
el is rejtőzik a lomban.
Tőlünk ilyedt meg talán?
Nem. Valaki jár a fán!
Levél rebben, itt-amott
ág hintázik, gally ropog,
s egyik ágról másik ágra
mintha fürge labda szállna,
vagy egy gyors kéz hajigálna
egy barna gombolyagot.
Bozontja van? Vagy uszálya?
S mit dobál le? Mi az ott?
Jobbra szökken, balra villan:
ezen a fán MÓKUS is van!
És még mi van? A magasból
bánatos hang: VADGALAMB szól,
s azt is nézhetnénk, ahogy
gallyra hálót sző a PÓK,
s még mi mindent! – mert Tamáska,
mondtam, ez az óriás fa
egészen az égig ér,
s a fél világ belefér.
Óriás ház, égig érő.
Élnek benne- s ő is élő.

Hogyan él? – ezt kérdezed?
Ezt is elmondom neked.
Tavasszal tán nincs is szebb fa:
Minden ága csupa gyertya,
gyertyavirág minden ága,
világít az éjszakába.
Később, mikor itt a nyár,
az egész fa lombban áll,
s ahol a sok gyertya égett,
nevel zöld kis sünikéket.
Lesz azokból őszre aztán
sok-sok szúrós gömb a nagy fán:
pattan héjuk, ha megértek,
s kiejtik a gesztenyéket.
Barnul akkor a lomb zöldje,
Kívánkozik le a földre
s hullton hull a levél.
Mire beköszönt a tél,
nincs, csak a fa puszta váza:
Szigorúan, feketén
VARJÚ ül a tetején
s rekedt hangon mondja: kár.

67. oldal

3 hozzászólás
csauperjel >!

Péter a cenákulum küszöbén ült és harmadnapja zokogott.
János Mária kezét simogatta.
A többiek hallgattak komoran.
Csak Mária, a magdalai készítette gyolcsait s a balzsamot, és egy
    kis amforát a gyolcs közé dugott, hogy legyen mivel
    meglocsolja lábait, ha netán mégis szembejön az úton.

400. oldal, A hét első napján, amikor még sötét volt III. (Szépirodalmi, 1981)

Rónay György: Szérű Összegyűjtött versek

Kapcsolódó szócikkek: nagyszombat
1 hozzászólás
csillagka P>!

Az ember néha azt gondolja: most pedig elvonulok a pusztába. Azt gondolja: elegem volt abból, ahogy élek. Elegem volt abból, hogy csak élek, de nem gondolkodom. Magamon, az életemen, az életem értelmén. Hogy soha nem érek rá összeszedni magamat. Magamba nézni, elbeszélgetni magammal. Azt gondolja: elvonulok a pusztába. Egy napra. Öt napra. Tíz napra. Esetleg negyven napra.
Elvonulok a pusztába, gondolja. Vagy azt gondolja: magamba vonulok. Mert hol van a puszta? Nem biztos, hogy valahol kint van. Nem biztos, hogy egy kopár, köves hegyoldal a Jordán és a Holt-tenger fölött. A puszta, ahová elvonul az ember, épp úgy lehet odabent is, benne magában. Ezért gondolja így: magamba vonulok. Öt napra, tízre, esetleg negyvenre.

A pusztabeli kísértés

herczogzoltan>!

Mi történik azokban a percekben, amikor nem történik semmi? Hogyan lehet megfogni, kifejezni egy embert, amikor nem csinál semmit, csak van, múltja egész teljességével, jövője minden lehetőségével, a jelen szürke pillanatában?